0.

Cole ott állt a teste felett és igen kellemetlenül érezte magát. Próbálta felfogni mi történt, de egyelőre nem jutott sokra. Pontosabban semmire. Egyértelműen nem egy tükörre mereszti a szemét, hanem a saját élettelen testére, és noha nem tudta hova tenni a dolgot, legbelül érezte, hogy történt valami igen káros az egészségére. Miután eleget bámulta véres önmagát felnézett és látta kocsiját egy másik gépjárműben. Vagy fordítva. Igazából annyira összetört mindkettő, hogy nem lehetett megállapítani olyan apróságokat sem, mint például, hogy melyik az autó eleje, és melyik a vége. Vagy teteje és alja. Odabicegett hozzá egy öregember.

- Elnézést, hogy összetörtem a kocsiját. Jah és hogy megöltem. Azért is bocsi. – mondta az idős úr és kezet nyújtott Colenak. 

Cole viszont csak nézte a tenyeret és ízlelgette az öreg előbbi mondatát, ami abból állt, hogy kigúvadt szemekkel bámult és. És ennyi. Mozogni nem mozgott, olybá tűnt, mint egy viaszbábú. Éjszaka volt már, de a hold sok fényt szórt a mellékútra ahol álltak. Két oldalt erdő  volt látható. Az úton meg egy pár igen megviselt autó és az imént említett két ember állt. Az öregember teste az autójában szakadt elemeire, Cole-é meg kirepült a szélvédőn és a betonon landolt.

Miután lassan fél perce tartotta a kezét az öreg, kezdte kínosan érezni magát, így inkább zsebre tette és nézelődött kicsit.

- Hamarosan itt lesznek értünk, na aggódjon! – mondta mintegy bíztatásképpen, majd Cole-ra sandított, aki nagy nehezen felemelte a fejét és kinyögte, az egyik kérdést a több ezerből ami a fejében járt.

- Kik?

- Hát akik elvisznek a terminálra, tudja. – mondta az öreg olyan arckifejezéssel, ami azt sugallta hogy ez nyilvánvalóan nyilvánvaló információ.

- Aha – így Cole

- Jah – így az öreg és még együtt érzőn bólogatott is hozzá. 

A következő tíz perc csendben telt el, ami mindkettőnek a kedvére volt. Cole próbált lehiggadni, a másik meg látta, hogy valami nincs rendben az ipsével és nem volt kedve felvilágosítani mindenről.

Az égből hirtelen egy busz-szerű dolog ereszkedett le. Nem voltak kerekei, de Cole feltételezte, hogy ha egy jármű az égből pottyan le, nincs is rá sok szüksége. Minden másban majdnem olyan volt, mint egy közönséges mezei autóbusz. Megállt a föld felett pár centivel és kinyílt egy ajtó. Az öregember azon nyomban behuppant. Cole viszont nem érezte a késztetést, hogy ő is ekképpen cselekedjen. Látta, hogy az öreg beszél valamit valakivel, akik csak lemondóan rázták a fejüket, majd kilépett az egyik. Fehér ingben és ugyanilyen színű nadrágban és cipőben volt. A kezében tartott valamit, de nem lehetett kivenni mi az.

- Üdvözlet, maga Cole, ugye? – kérdezte tőle és egyre közelebb sompolygott.

- Igen, és ha ezt nem álmodom, vagy hallucinálom, akkor lenne pár kérdésem. Asszem. – mondta bátortalanul Cole, mert a közeledő férfi egyre több aggodalmat keltett benne.

- Oké, akkor csak szálljon be a járművünkbe és mindent elma… - de nem mondta végig, mert mindketten az úton feléjük jövő reflektor fényei felé fordultak. – Na jó, nem érek erre rá! – mondta végül türelmetlenül a fehér egyenruhás fiatalember, majd Cole mellett termett és valamit beleszúrt a nyakába.

- Mi az isten? – ordított fel Cole, majd lassan minden elsötétült. Bár a választ még hallotta, ami valami olyasmi volt, hogy „hamarosan megtudja”. Legalábbis valami hasonló.

01.

- Sajnálom, ahogy a kollégáim elbántak magával, de csak a dolgukat végezték. – Ezek a szavak és ezeknek visszhangja repkedtek még egy ideig Cole koponyájában, miközben lassan magához tért. Még túl tompa volt ahhoz, hogy felfogja őket, ezért inkább csak feküdt és várta, hogy elmúljon a zsongás a fejében. Kezdett beindulni a memóriája is, felvilágosítást adva a múltbéli eseményekről. Szörnyű álma volt. Nem. Nem is. Inkább bizarr. De még sosem élte meg ennyire valóságosan. Örült, hogy vége, de még túlságosan is fájt a feje, hogy kinyissa a szemét. Meg olyan kényelmesen fekszik. Lassan megunta a várakozást és körülnézett. Valami kórházi ágyon feküdt, körülötte pár öltönyös fickó. Mindegy, legalább nem halt meg. Ez a tudat örömmel töltötte el.

- Üdvözüljük a túlvilágon Mr. Cole! Sajnálattal közöljük, hogy maga meghalt. – mondta az egyik férfi

A picsába! – gondolta, miközben visszacsukta a szemét. Nem kellett volna elkiabálni.

02. 

Még ott feküdt egy ideig. Mondták neki, hogy legyen szíves velük fáradni meg ilyenek, de nem akart felkelni. Akármi ez az egész, érezte, hogy most nincs túl sok kedve hozzá. Mármint azt reméli az ember, hogy ha már meghal, legalább nem csesztetik, noszogatják, kábítják el, és főleg nem vágják a fejéhez, hogy nem él. Ez nem fair. Nem tudta mit várt, de biztos, hogy több meztelen nő és felhőből épült város volt benne, mint repülő busz és öltönyös férfi. Még egy ideig átkozódott magában, aztán feladta. Akármi is következik jobb minél hamarabb túlesni rajta.

A szobából egy Phil nevű alak kísérte ki, majd átadta egy csinos hölgynek, aki úgy nézett ki, ahogy Cole mindig is elképzelt egy titkárnőt. Most függetlenül attól, hogy ő az e. Szemüveg mögé rejtett csintalan arc, térdig érő tapadós szoknya, szolid dekoltázs.

- Nah, ez már közelít! – mérte végig a nőt

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül

- Oh, csak. Semmi. Hova megyünk?

- Kap egy kis útbaigazítást és mehet is ahova akar. – Cole ennek szívből örült. Gondolta nem rejti véka alá

- Ennek szívből örülök!

- Itt is vagyunk. – fordult felé a nő és egy ajtóra mutatott, majd elviharzott. Itt hagyták, egyedül. Mi ez? Valami trükk? Elosonjon? Ááh, inkább bekopogott. 

03.

Egy irodában foglalt helyet, ami meglepően futurisztikus volt. Ami egyfelől nem is annyira meglepő, mert eddig minden, amit itt látott, inkább emlékeztette a Csillagkapura, mint a Mennyek országára. De azért, gondolta, hogy ha valamikor és valahol meglepődhet az ember, akkor az a halála után fél órával egy hipermodern irodában teljesen helyénvaló dolog. Minden bútor szépen lekerekített és fehér. Olyan tiszta ez a hely. Vagyis ezt az érzetett keltette Cole-ban, és ez némiképp megnyugtatta. Túl nagy tömeget sem látott még sehol, szóval feltételezte, hogy ez nem a pokol. Vagyis inkább remélte. A nagydarab pocakos fickó –akivel az imént már bemutatkoztak- leült vele szemben az íróasztal mögé.

- Gondolom lenne pár kérdése. – mondta mosolyogva, de nem várta meg még válaszol és már folytatta is – újból elnézését kérem, hogy a kollégáim elkábították, de ritka az ön esete és improvizálni kellett.

- Az én esetem? – értetlenkedett Cole

- Igen, hogy nem emlékszik a túlvilágra.

- Hát, tudja ezen a héten először haltam meg. – mondta elgondolkodást tettetve, de kissé ingerülten

- Nyugalom, mindent megmagyarázok – csitította a férfi, majd az asztalán heverő aktába lapozott bele párat – Az iratai szerint maga ateista, igaz?

- Ha azt mondom igen a pokolban fogok elégni?

- Természetesen nem. – mosolygott

- Akkor igen, ateista vagyok. Illetve voltam. Nehéz ateistának lenni a túlvilágon, tudja. Nem erre számítottam. – Már kezdett lenyugodni, mivel vagy tényleg meghalt vagy megbolondult. Egyik sem a legjobb szombat esti program. Arról az aktáról, meg hogy honnan tudnak ilyeneket és még vajon mit inkább nem is akart tudni. Azt gondolta, hogy valami isteni akta, ami mindenkiről van. A Mikulás is valószínűleg ezekből dolgozik.

- Akkor magának most különösen nehéz. – tekintett fel a pocakos

- Hát tudja, titokban minden ateista reméli, hogy nincsen igaza. – a fickó csak mosolygott ezen, de az aktákból nem nézett fel

- Szóval miért is vagyok itt? – kérdezte Cole kissé feszengve, mert ki tudja mi van azokban az iratokban

- Mert meghalt! – nézett fel szemüvege felett a pasas

- Az irodában, úgy értem.

- Nézze, nincs sok időm, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni, és aztán mehet a terminálra, onnan meg oda ahova akar – mondta megnyugtató mosollyal – Az a helyzet, hogy emlékezetkiesése van, ami ritka, de nem egyedi. Amikor a lélek lekerül a földre, semmire sem emlékszik a túlvilágról, de amikor meghalunk az addig blokkolt emlékek visszatérnek. Elhozzuk a lelket a túlvilágra és a terminálon megy tovább. Vagy Mennybe, vagy reinkarnálódik, vagy amit akar. Attól függ mi volt a vallása. – Cole olyan arckifejezést vágott, mintha valaki most szólt volna, hogy a föld nem gömbölyű, de attól még használható focilabdának.

- Ezek szerint az összes vallás hülyeség?

- Nem, csak nem teljesen úgy működik, mint az anyagi világban gondolják. Ez egy cég, úgymond, de több szolgáltatás közül lehet választani. Hogy egyszerűen fogalmazzam meg.

- Szóval Jézus meg az ilyenek, csak kampányfogás?

- Jézus tényleg él, de most épp a pokol ura. Ha jól tudom – mondta félvállról

- Hogy mi? – képedt el Cole

- Hosszú történet. Ahogy a többi dolog is, de a könyvesboltban egy csomó kötetet tud venni a témával kapcsolatban. Ott mindenre választ talál.

Cole ezen a ponton érezte, hogy az agya mára felmondta szolgálatot és lelépett nyaralni. Ami sok, az sok. Ez nincs benne a munkaköri leírásában.

- Tessék, itt a kártyája – adott át a pocakos ember egy hitelkártya-szerűséget, amin a (legutóbbi) neve volt rajta, egy pár kód, a (legutóbbi) arcképe és pár egyéb adat (pl.: státusz: ateista, első szint)

 - Van rajta némi pénz és az identitása, lelkének a kódja, meg ilyenek, ugye – majd felállt és kezet nyújtott jelezvén, hogy nem kíván tovább felvilágosítósat játszani. Kezet fogtak és Cole kilépett a szobából. A hölgy, aki idekísérte, most egy ajtóhoz vezette, amire nagy betűkkel az volt írva: „TERMINÁL”. Még mielőtt a nő eliszkolt volna Cole gyorsan odafordult.

- Őőő, az hogy lélek létemre szomjas vagyok, az normális? – elég hülyén érezte magát, hogy ilyeneket kérdezget.

- Persze. Ajánlom Posszeidon bárját, meg fogja találni. – mondta kedvesen a hölgy

- Posszeidon bárja? – mondta fennakadva. Nem azért mert valóban fent akadt rajta, hanem inkább megszokásból

- Igen, mivel Posszeidon a csapos, ezért ez a bár neve – mondta a nő, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. Láthatóan élvezte a helyzetet.

- Az a Posszeidon, akire gondolok?

- Ismer mást is? – szegezte neki a kérdést felhúzott szemöldökkel

- Nem. Személyesen őt sem. Vagyis, ő nem egy isten, vagy valami ilyesmi?

- De az. Vagyis az volt. Biztos szívesen mesél magának róla, de…

- Hosszú történet, értem – vágott közbe Cole. A nő csak bólintott és elindult. Ez ám a feszes fenék! – jegyezte meg magában, majd az ajtó felé fordult és motyogott magában.

- Hosszú történet? Azt meghiszem – mondta fejcsóválva és a kilincs felé nyúlt.

Katt.

 Kinyitotta az ajtót, szeme elkerekedett, álla leesett az elképedéstől, majd kilépett és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.

- Azt a büdös k…

Katt.

folytatása következik…