Valamikor régen, még az időszámításunk előtt, élt egy öregember. Egy szép napon meghalt a felesége. Bár lehet neki nem volt olyan szép, de az idő kétségkívül remek volt. Több évnyi gyász és magány után egy ötlete támadt. Beutazta a földet a hozzávalók után és készített egy addig sosem látott tárgyat, amit aztán egy olyan dobozba tett, amit kulcs nélkül emberfia nem tudott kinyitni. Sajnos mielőtt a kulcsot is elkészítette volna meghalt.

                A doboz ott állt a házában, amíg egy újabb gyönyörű napon egy hódító birtokba nem vette a vidéket. A katonái odahozták neki a kis ládikót. Akkora volt, hogy egy könyv talán még pont elfért benne. Valamelyik rövidebb. Nézték, zörgették, ütötték, dobálták, de sehogy sem akart kinyílni. Egy idő után megunták és inkább bevitték a vezérük kincstárába. A legnagyobb elmék próbáltak rájönni a nyitjára, de sehogy sem működött, így ott porosodott pár száz évig, amíg egy Jézus nevű figura el nem lopta. Róla azt kell tudni, hogy úgy harminc évre eltűnt a reflektorfényből, hogy ezt a dobozt kutassa. Miután megtalálta, tanítványokat gyűjtött és elkezdte terjeszteni az igét. A követői sokszor látták nála a dobozt. És még többször, ahogy megpróbálja kinyitni. Mondjuk ez így nem lehetséges, de fogadjuk el a krónikákat. Az utolsó vacsoránál aztán átadta Péternek, hogy óvja meg és vigye el biztonságos helyre.

                Így került egy kolostorba, ahol elrejtették a világ elől, bár a legendája tovább élt. Többen a kutatására indultak, de senki sem akadt rá. Egészen az ötödik századig, amikor is valaki beépült a szerzetesek közé és ellopta a dobozt. Nem jutott vele sokáig, mert útközben rablók ütöttek rajta, megölték, és mindenét elvették. Köztük a ládikát is, de mivel nem tudták kinyitni nem cipelték feleslegesen és egy közeli patakba hajították.

                A legenda lassan feledésbe merült. Már csak egy-két öreg emlékezett rá, de ők is a végüket járták, de egy nap a halászoknak egy különös doboz akadt a hálóba. Nagyon algás volt, és kinyitni sem tudták, de az egyik matróz magával vitte. Évtizedekig a házuk egyik dísze volt, viszont pár generációval később az egyik unokáját a szegénység arra kényszerítette, hogy továbbadjon rajta.

                Onnantól a doboz embertől emberhez került. Egészen a 17. századig, amikor is egy földesúr vette meg és gyűjteményébe helyezte, mivel felismerte az ősi írásokat rajta és rogtön tudta, hogy egy nagyon régi ereklyéről lehet szó. Onnantól apáról fiúra szállt. Manapság egy középkorú kétgyermekes anyának az egyik polcát díszíti. Egészen a mai napig.

Kopkopkop. Kopogtak a nő ajtaján. Kinézett a kukucskálón és kissé vonakodva, de ajtót nyitott. Egy fura szerzet állt előtte. Nagyjából harmincas férfi volt, de látszott rajta, hogy nincs ki mind a négy kereke. Kócos haját egy ferde és néhol repedt szemüveg tetézte.

-          Elnézést, miben segíthetek? – kérdezte az asszony

-          Maga Marie Friedrich? – kérdezte kissé eszelősen a férfi

-          Igen… az lennék – bizonytalanodott el, mert nem tudta, hogy jól járt-e ezzel a beismeréssel

-          Üdvözlet, Frank Boston vagyok – nyújtott kezet – egy bizonyos dobozka miatt jöttem. Beszélhetnénk pár percet? – A nő kissé furcsállta a dolgot, de nem tűnt közveszélyesnek a pasas. Inkább önveszélyesnek. Meg amúgy is régen volt férfi a házában. Így hát beinvitálta.

-          Hozok teát, addig üljön le a nappaliban – majd amikor visszaért azt látta, hogy a férfi meredten bámulja azt a kis dobozkát, amit sosem sikerült még kinyitnia. Szinte megbabonázta. Mi olyan nagy szám abban a dobozban? Kissé nagyobb dekoltázst varázsolt a ruháján, majd köhintett.

-          Elnézést – mondta szórakozottan Frank – De tudja, mióta várok erre a pillanatra? Ez a doboz. Ez. Ez az. Nem hiszem el! – hüledezett és közben fel alá járkált.

-          Mégis miért? - kérdezte komoly érdeklődéssel a nő, de Frank csak folytatta. Nem lehetett tudni, hogy a nőnek válaszol, vagy magának mesél.

-          Évek óta kutatom ezt a tárgyat. Az összes írást összegyűjtöttem, mindent. De egy helyen elvesztettem az útját. Tudja milyen nehéz nyomozni egy több ezer éves tárgy után, ami csak legenda? – miközben ezeket mondta hadonászott, a fejét vakarta és nem tudott egy helyben megállni. A nő tényleg kezdett megijedni, de még mindig kíváncsi volt.

-          Aztán találtam egy nyomot. Nagyon kicsit. Alig-alig láttam meg, de ott volt a reménysugár. Egy név. A maga sokadik ükapja neve. Reménykedtem, hogy megtalálom egy ma élő leszármazottját és meg is találtam. Nem gondoltam volna, hogy itt lesz a doboz. Itt a nappalijában. Itt. Ez hihetetlen!

-          Nem akarom lelombozni, de nem lehet kinyitni – mondta a nő és örült, hogy valamit ő is hozzá tud tenni az eddig igen egyoldalú beszélgetéshez.  A férfi megdermedt, a nőre nézett, majd odaszaladt hozzá és odahajolt az arcához.

-          Senki sem tudja kinyitni – suttogta úgy, ahogy csak egy őrült tudja. A nő megpróbált minél messzebb húzódni, de közben feltette a kérdést, ami mindenkiben megfogalmazódna ilyenkor.

-          Akkor mégis miért kell? – kérdezte kissé riadtan. Frank kihúzta magát, és végigsimított öltönyén, mintha most ért volna véget egy zongora-előadása és várná a tapsot

-          Az évek során több ötletem támadt a kinyitását illetően. Tudok minden helyről, ahol a készítője megfordult. A doboz anyaga árulkodik róla, de nem tudtam kipróbálni ezeket, a doboz nélkül.

-          Mégis mi lehet benne? – érdeklődött a nő, most éppen növekvő ámulattal

-          Senki sem tudja – fordított hátat Frank és kibámult az ablakon – Csak találgat mindenki. Lehet a feleségét akarta visszahozni a halálból, lehet nem. Nem lehet tudni.

-          Mégis miért adnám magának, ha már így megosztotta velem, hogy milyen értékes?

-          Maga úgysem tudná kinyitni, és amúgy is csak számomra bír értékkel. – fordult oda Frank, majd a bejárati ajtó irányába, ahol éppen dörömbölés hallatszott. – Ja igen. És a titkos szolgálatnak, néhány gazdag maffiának és nagyjából minden befolyásos embernek. Úgyhogy egy ideje figyelnek. Most elnézést, de rohannom kell

Felkapta a dobozt és a tűzlépcsőhöz sietett. Hallatszott, ahogy betörik az ajtót és már a nappaliban is termett egy rakás állig felfegyverzett ember.

-          Álljon meg! – ordították Frank felé, de nem úgy látszott, mint akinek ez szándékában áll – Lőjenek! – adták ki az újabb utasítást, de őt már nem találták el. Ellenben a nő agyvelejét még évekig nem lehetett kimosni a kanapéból.

Fentről üldözték, és ahogy látta lent is volt pár gyanús kinézetű autó az övé körül, és még annál is több ”gyanúsan több fegyverrel rendelkező, mint amennyi egy átlagos utcán sétáláshoz kell” ember is ott volt. Feltehetően őt várták. De Frank gondolkozott előre, és nem azzal az autóval tervezett hazamenni, úgyhogy nyomott egy gombot, amitől mind a (volt) kocsija, mind a nő lakása felrobbant. Az utóbbi bombát, akkor rejtette el, amikor a nő teáért ment. A biztonság kedvéért, ugye. Jól tette.

                Leért és beszállt egy másik előre elkészített gépjárműbe. Füle mellett golyók suhantak el. A gázra taposott. Nem lassított. Kerülgette a dudáló autókat, és nagy részüket meg is húzta. De most már nincs megállás. Mögötte egyre közelebb értek az üldözői, akik valahogy elszaporodtak menetközben. Lőtték, de nem sokat értek el vele, mert golyóálló minden üveg. Hirtelen farolás. Pont elsuhant egy kamion mellett. Visszanézett a visszapillantóban és látta, ahogy valami nagy dologra készülnek mögötte. Mire észbe kapott már ki is lőtték. Még jobban a gázra taposott, de eltalálták, miáltal az autója egész hátulja szétrobbant és bukfencezett egyet. Frankot megfogta az öve, ezért nem esett ki a székből, de gyorsan ki kellett szabadítania magát. Körülötte füst és fékcsikorgások állandósultak. Megragadta a dobozt és kikászálódott az autóból. Rögtön tüzelni kezdtek. Lebukott és benyomott egy gombot a kocsiban, miáltal mindent tömény füst öntött el. A füst ájulást és eszméletvesztést okoz, de ő felhúzta a maszkot, ami előre be volt készítve. Azon is áthatol, de volt ideje kiérni a veszélyzónából. Poros volt és itt-ott véres is. A ruhája is sejtette már, hogy nem bálba készül.  Kihúzta az első ájult embert, az első kocsiból és továbbhajtott. Mire kiért a városból páran ismét a nyomában voltak. Befordult egy mellékútra, ami egy erdőbe vezetett, majd benyomott egy számkombinációt a mobilján, ami az egész mögötte lévő díszkíséretet a levegőbe repítette. Ezzel is számolt. Igazából már hónapok óta rájött, hol lehet a doboz, de tudta, hogy megvárják, amíg megszerzi. Biztosra kellett mennie. Az erdőben egyre sűrűbb részeken ment keresztül, mígnem egy helyen hirtelen fékezett. Helikoptereket hallott a közelből, úgyhogy gyorsan kiszállt és egy kis faházba sietett. Belül nem volt sok bútor, csak egy csapóajtó. Gyorsan felnyitotta és lement a csigalépcsőn.

                 Ez volt a kis rejtekhelye. A falat mindenütt térképek lepték el, az asztalokon egy-egy ősrégi lexikon hevert és annál is több tervrajz. Kifújta magát és letette a dobozt az egyik íróasztalára, majd olvasólámpát kapcsolt. Egy ruhával megtisztogatta és percekig forgatta és nézte ámulattal. Letörölte az ősi feliratot és percek alatt lefordította. „Ezt a világnak ajánlom. A jövőnek. Használjátok okosan”.

                Gipszmintát vett több helyről. Itt egy bemélyedésből, ott egy dudorodásból és végül kirakott belőle egy kulcsszerűséget. A kulcs inverz mintáját beleépítette a tervező. Kis darabokban, össze-vissza. Erre akkor jött rá, amikor azt a kevés képet tanulmányozta, ami megmaradt a dobozról. Elkészítette a teljes mintát, majd vaskulcsot öntött. Órák óta lent van, és még mindig nem találtak rá? Ezt furcsállta, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. A kulcson kívül még kellett pár simítást tennie. Megfelelő szögbe helyezni a dobozt, mert vízszintesen nem nyílt és ilyen apróságok. Mind ott voltak az utasítások, csak matematikába rejtve. Hihetetlen előrehaladott matematikába. A fickó több ezer évvel meghaladta a kortársait. Vajon, akkor mit készíthetett, amit így elrejtett. Frank feltette erre az életét és végre itt volt. Szíve majd kiesett a dobogástól.

Elfordította a kulcsot. Kattant. Újra az asztalra tette. Tudta, hogy most már csak fel kell hajtani és ott van, amit mindig is keresett. Keze remegett. Az adrenalin az egekig szárnyalt. Sok dolgot elképzelt már, de most remélte, hogy ez minden álmát felülmúlja. És bizony így is lett. Nagy levegőt vett és felnyitotta a fedőt.

Elkon, 2010