Hát igen. Annyira ritkán írok már, hogy ez így komolytalan. Ötlet van csak megvalósításhoz kéne erő, hogy újra és újra nekiálljak. De ez így nem mehet tovább. Szóval, vagy abbahagyom vagy komolyabban veszem.

Konklúzió: viszlát blog.hu. Az utóbbit választom és újrakezdem máshol. Nem csak a pofátlan lassúság miatt a blog.hu szerveri részéről, hanem mert újra kell kezdenem, új lendülettel. Most költözési időszak lesz egy ideig. Utána meg ott folytatódik, ha minden igaz gyakori írásokkal.

Plusz még egy másik zenés bloggal, amit nem egyedül fogok készíteni, de ezt majd ott.

http://elkon.postr.hu/

                Valamikor régen, még az időszámításunk előtt, élt egy öregember. Egy szép napon meghalt a felesége. Bár lehet neki nem volt olyan szép, de az idő kétségkívül remek volt. Több évnyi gyász és magány után egy ötlete támadt. Beutazta a földet a hozzávalók után és készített egy addig sosem látott tárgyat, amit aztán egy olyan dobozba tett, amit kulcs nélkül emberfia nem tudott kinyitni. Sajnos mielőtt a kulcsot is elkészítette volna meghalt.

                A doboz ott állt a házában, amíg egy újabb gyönyörű napon egy hódító birtokba nem vette a vidéket. A katonái odahozták neki a kis ládikót. Akkora volt, hogy egy könyv talán még pont elfért benne. Valamelyik rövidebb. Nézték, zörgették, ütötték, dobálták, de sehogy sem akart kinyílni. Egy idő után megunták és inkább bevitték a vezérük kincstárába. A legnagyobb elmék próbáltak rájönni a nyitjára, de sehogy sem működött, így ott porosodott pár száz évig, amíg egy Jézus nevű figura el nem lopta. Róla azt kell tudni, hogy úgy harminc évre eltűnt a reflektorfényből, hogy ezt a dobozt kutassa. Miután megtalálta, tanítványokat gyűjtött és elkezdte terjeszteni az igét. A követői sokszor látták nála a dobozt. És még többször, ahogy megpróbálja kinyitni. Mondjuk ez így nem lehetséges, de fogadjuk el a krónikákat. Az utolsó vacsoránál aztán átadta Péternek, hogy óvja meg és vigye el biztonságos helyre.

                Így került egy kolostorba, ahol elrejtették a világ elől, bár a legendája tovább élt. Többen a kutatására indultak, de senki sem akadt rá. Egészen az ötödik századig, amikor is valaki beépült a szerzetesek közé és ellopta a dobozt. Nem jutott vele sokáig, mert útközben rablók ütöttek rajta, megölték, és mindenét elvették. Köztük a ládikát is, de mivel nem tudták kinyitni nem cipelték feleslegesen és egy közeli patakba hajították.

                A legenda lassan feledésbe merült. Már csak egy-két öreg emlékezett rá, de ők is a végüket járták, de egy nap a halászoknak egy különös doboz akadt a hálóba. Nagyon algás volt, és kinyitni sem tudták, de az egyik matróz magával vitte. Évtizedekig a házuk egyik dísze volt, viszont pár generációval később az egyik unokáját a szegénység arra kényszerítette, hogy továbbadjon rajta.

                Onnantól a doboz embertől emberhez került. Egészen a 17. századig, amikor is egy földesúr vette meg és gyűjteményébe helyezte, mivel felismerte az ősi írásokat rajta és rogtön tudta, hogy egy nagyon régi ereklyéről lehet szó. Onnantól apáról fiúra szállt. Manapság egy középkorú kétgyermekes anyának az egyik polcát díszíti. Egészen a mai napig.

Kopkopkop. Kopogtak a nő ajtaján. Kinézett a kukucskálón és kissé vonakodva, de ajtót nyitott. Egy fura szerzet állt előtte. Nagyjából harmincas férfi volt, de látszott rajta, hogy nincs ki mind a négy kereke. Kócos haját egy ferde és néhol repedt szemüveg tetézte.

-          Elnézést, miben segíthetek? – kérdezte az asszony

-          Maga Marie Friedrich? – kérdezte kissé eszelősen a férfi

-          Igen… az lennék – bizonytalanodott el, mert nem tudta, hogy jól járt-e ezzel a beismeréssel

-          Üdvözlet, Frank Boston vagyok – nyújtott kezet – egy bizonyos dobozka miatt jöttem. Beszélhetnénk pár percet? – A nő kissé furcsállta a dolgot, de nem tűnt közveszélyesnek a pasas. Inkább önveszélyesnek. Meg amúgy is régen volt férfi a házában. Így hát beinvitálta.

-          Hozok teát, addig üljön le a nappaliban – majd amikor visszaért azt látta, hogy a férfi meredten bámulja azt a kis dobozkát, amit sosem sikerült még kinyitnia. Szinte megbabonázta. Mi olyan nagy szám abban a dobozban? Kissé nagyobb dekoltázst varázsolt a ruháján, majd köhintett.

-          Elnézést – mondta szórakozottan Frank – De tudja, mióta várok erre a pillanatra? Ez a doboz. Ez. Ez az. Nem hiszem el! – hüledezett és közben fel alá járkált.

-          Mégis miért? - kérdezte komoly érdeklődéssel a nő, de Frank csak folytatta. Nem lehetett tudni, hogy a nőnek válaszol, vagy magának mesél.

-          Évek óta kutatom ezt a tárgyat. Az összes írást összegyűjtöttem, mindent. De egy helyen elvesztettem az útját. Tudja milyen nehéz nyomozni egy több ezer éves tárgy után, ami csak legenda? – miközben ezeket mondta hadonászott, a fejét vakarta és nem tudott egy helyben megállni. A nő tényleg kezdett megijedni, de még mindig kíváncsi volt.

-          Aztán találtam egy nyomot. Nagyon kicsit. Alig-alig láttam meg, de ott volt a reménysugár. Egy név. A maga sokadik ükapja neve. Reménykedtem, hogy megtalálom egy ma élő leszármazottját és meg is találtam. Nem gondoltam volna, hogy itt lesz a doboz. Itt a nappalijában. Itt. Ez hihetetlen!

-          Nem akarom lelombozni, de nem lehet kinyitni – mondta a nő és örült, hogy valamit ő is hozzá tud tenni az eddig igen egyoldalú beszélgetéshez.  A férfi megdermedt, a nőre nézett, majd odaszaladt hozzá és odahajolt az arcához.

-          Senki sem tudja kinyitni – suttogta úgy, ahogy csak egy őrült tudja. A nő megpróbált minél messzebb húzódni, de közben feltette a kérdést, ami mindenkiben megfogalmazódna ilyenkor.

-          Akkor mégis miért kell? – kérdezte kissé riadtan. Frank kihúzta magát, és végigsimított öltönyén, mintha most ért volna véget egy zongora-előadása és várná a tapsot

-          Az évek során több ötletem támadt a kinyitását illetően. Tudok minden helyről, ahol a készítője megfordult. A doboz anyaga árulkodik róla, de nem tudtam kipróbálni ezeket, a doboz nélkül.

-          Mégis mi lehet benne? – érdeklődött a nő, most éppen növekvő ámulattal

-          Senki sem tudja – fordított hátat Frank és kibámult az ablakon – Csak találgat mindenki. Lehet a feleségét akarta visszahozni a halálból, lehet nem. Nem lehet tudni.

-          Mégis miért adnám magának, ha már így megosztotta velem, hogy milyen értékes?

-          Maga úgysem tudná kinyitni, és amúgy is csak számomra bír értékkel. – fordult oda Frank, majd a bejárati ajtó irányába, ahol éppen dörömbölés hallatszott. – Ja igen. És a titkos szolgálatnak, néhány gazdag maffiának és nagyjából minden befolyásos embernek. Úgyhogy egy ideje figyelnek. Most elnézést, de rohannom kell

Felkapta a dobozt és a tűzlépcsőhöz sietett. Hallatszott, ahogy betörik az ajtót és már a nappaliban is termett egy rakás állig felfegyverzett ember.

-          Álljon meg! – ordították Frank felé, de nem úgy látszott, mint akinek ez szándékában áll – Lőjenek! – adták ki az újabb utasítást, de őt már nem találták el. Ellenben a nő agyvelejét még évekig nem lehetett kimosni a kanapéból.

Fentről üldözték, és ahogy látta lent is volt pár gyanús kinézetű autó az övé körül, és még annál is több ”gyanúsan több fegyverrel rendelkező, mint amennyi egy átlagos utcán sétáláshoz kell” ember is ott volt. Feltehetően őt várták. De Frank gondolkozott előre, és nem azzal az autóval tervezett hazamenni, úgyhogy nyomott egy gombot, amitől mind a (volt) kocsija, mind a nő lakása felrobbant. Az utóbbi bombát, akkor rejtette el, amikor a nő teáért ment. A biztonság kedvéért, ugye. Jól tette.

                Leért és beszállt egy másik előre elkészített gépjárműbe. Füle mellett golyók suhantak el. A gázra taposott. Nem lassított. Kerülgette a dudáló autókat, és nagy részüket meg is húzta. De most már nincs megállás. Mögötte egyre közelebb értek az üldözői, akik valahogy elszaporodtak menetközben. Lőtték, de nem sokat értek el vele, mert golyóálló minden üveg. Hirtelen farolás. Pont elsuhant egy kamion mellett. Visszanézett a visszapillantóban és látta, ahogy valami nagy dologra készülnek mögötte. Mire észbe kapott már ki is lőtték. Még jobban a gázra taposott, de eltalálták, miáltal az autója egész hátulja szétrobbant és bukfencezett egyet. Frankot megfogta az öve, ezért nem esett ki a székből, de gyorsan ki kellett szabadítania magát. Körülötte füst és fékcsikorgások állandósultak. Megragadta a dobozt és kikászálódott az autóból. Rögtön tüzelni kezdtek. Lebukott és benyomott egy gombot a kocsiban, miáltal mindent tömény füst öntött el. A füst ájulást és eszméletvesztést okoz, de ő felhúzta a maszkot, ami előre be volt készítve. Azon is áthatol, de volt ideje kiérni a veszélyzónából. Poros volt és itt-ott véres is. A ruhája is sejtette már, hogy nem bálba készül.  Kihúzta az első ájult embert, az első kocsiból és továbbhajtott. Mire kiért a városból páran ismét a nyomában voltak. Befordult egy mellékútra, ami egy erdőbe vezetett, majd benyomott egy számkombinációt a mobilján, ami az egész mögötte lévő díszkíséretet a levegőbe repítette. Ezzel is számolt. Igazából már hónapok óta rájött, hol lehet a doboz, de tudta, hogy megvárják, amíg megszerzi. Biztosra kellett mennie. Az erdőben egyre sűrűbb részeken ment keresztül, mígnem egy helyen hirtelen fékezett. Helikoptereket hallott a közelből, úgyhogy gyorsan kiszállt és egy kis faházba sietett. Belül nem volt sok bútor, csak egy csapóajtó. Gyorsan felnyitotta és lement a csigalépcsőn.

                 Ez volt a kis rejtekhelye. A falat mindenütt térképek lepték el, az asztalokon egy-egy ősrégi lexikon hevert és annál is több tervrajz. Kifújta magát és letette a dobozt az egyik íróasztalára, majd olvasólámpát kapcsolt. Egy ruhával megtisztogatta és percekig forgatta és nézte ámulattal. Letörölte az ősi feliratot és percek alatt lefordította. „Ezt a világnak ajánlom. A jövőnek. Használjátok okosan”.

                Gipszmintát vett több helyről. Itt egy bemélyedésből, ott egy dudorodásból és végül kirakott belőle egy kulcsszerűséget. A kulcs inverz mintáját beleépítette a tervező. Kis darabokban, össze-vissza. Erre akkor jött rá, amikor azt a kevés képet tanulmányozta, ami megmaradt a dobozról. Elkészítette a teljes mintát, majd vaskulcsot öntött. Órák óta lent van, és még mindig nem találtak rá? Ezt furcsállta, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. A kulcson kívül még kellett pár simítást tennie. Megfelelő szögbe helyezni a dobozt, mert vízszintesen nem nyílt és ilyen apróságok. Mind ott voltak az utasítások, csak matematikába rejtve. Hihetetlen előrehaladott matematikába. A fickó több ezer évvel meghaladta a kortársait. Vajon, akkor mit készíthetett, amit így elrejtett. Frank feltette erre az életét és végre itt volt. Szíve majd kiesett a dobogástól.

Elfordította a kulcsot. Kattant. Újra az asztalra tette. Tudta, hogy most már csak fel kell hajtani és ott van, amit mindig is keresett. Keze remegett. Az adrenalin az egekig szárnyalt. Sok dolgot elképzelt már, de most remélte, hogy ez minden álmát felülmúlja. És bizony így is lett. Nagy levegőt vett és felnyitotta a fedőt.

Elkon, 2010

0.

Cole ott állt a teste felett és igen kellemetlenül érezte magát. Próbálta felfogni mi történt, de egyelőre nem jutott sokra. Pontosabban semmire. Egyértelműen nem egy tükörre mereszti a szemét, hanem a saját élettelen testére, és noha nem tudta hova tenni a dolgot, legbelül érezte, hogy történt valami igen káros az egészségére. Miután eleget bámulta véres önmagát felnézett és látta kocsiját egy másik gépjárműben. Vagy fordítva. Igazából annyira összetört mindkettő, hogy nem lehetett megállapítani olyan apróságokat sem, mint például, hogy melyik az autó eleje, és melyik a vége. Vagy teteje és alja. Odabicegett hozzá egy öregember.

- Elnézést, hogy összetörtem a kocsiját. Jah és hogy megöltem. Azért is bocsi. – mondta az idős úr és kezet nyújtott Colenak. 

Cole viszont csak nézte a tenyeret és ízlelgette az öreg előbbi mondatát, ami abból állt, hogy kigúvadt szemekkel bámult és. És ennyi. Mozogni nem mozgott, olybá tűnt, mint egy viaszbábú. Éjszaka volt már, de a hold sok fényt szórt a mellékútra ahol álltak. Két oldalt erdő  volt látható. Az úton meg egy pár igen megviselt autó és az imént említett két ember állt. Az öregember teste az autójában szakadt elemeire, Cole-é meg kirepült a szélvédőn és a betonon landolt.

Miután lassan fél perce tartotta a kezét az öreg, kezdte kínosan érezni magát, így inkább zsebre tette és nézelődött kicsit.

- Hamarosan itt lesznek értünk, na aggódjon! – mondta mintegy bíztatásképpen, majd Cole-ra sandított, aki nagy nehezen felemelte a fejét és kinyögte, az egyik kérdést a több ezerből ami a fejében járt.

- Kik?

- Hát akik elvisznek a terminálra, tudja. – mondta az öreg olyan arckifejezéssel, ami azt sugallta hogy ez nyilvánvalóan nyilvánvaló információ.

- Aha – így Cole

- Jah – így az öreg és még együtt érzőn bólogatott is hozzá. 

A következő tíz perc csendben telt el, ami mindkettőnek a kedvére volt. Cole próbált lehiggadni, a másik meg látta, hogy valami nincs rendben az ipsével és nem volt kedve felvilágosítani mindenről.

Az égből hirtelen egy busz-szerű dolog ereszkedett le. Nem voltak kerekei, de Cole feltételezte, hogy ha egy jármű az égből pottyan le, nincs is rá sok szüksége. Minden másban majdnem olyan volt, mint egy közönséges mezei autóbusz. Megállt a föld felett pár centivel és kinyílt egy ajtó. Az öregember azon nyomban behuppant. Cole viszont nem érezte a késztetést, hogy ő is ekképpen cselekedjen. Látta, hogy az öreg beszél valamit valakivel, akik csak lemondóan rázták a fejüket, majd kilépett az egyik. Fehér ingben és ugyanilyen színű nadrágban és cipőben volt. A kezében tartott valamit, de nem lehetett kivenni mi az.

- Üdvözlet, maga Cole, ugye? – kérdezte tőle és egyre közelebb sompolygott.

- Igen, és ha ezt nem álmodom, vagy hallucinálom, akkor lenne pár kérdésem. Asszem. – mondta bátortalanul Cole, mert a közeledő férfi egyre több aggodalmat keltett benne.

- Oké, akkor csak szálljon be a járművünkbe és mindent elma… - de nem mondta végig, mert mindketten az úton feléjük jövő reflektor fényei felé fordultak. – Na jó, nem érek erre rá! – mondta végül türelmetlenül a fehér egyenruhás fiatalember, majd Cole mellett termett és valamit beleszúrt a nyakába.

- Mi az isten? – ordított fel Cole, majd lassan minden elsötétült. Bár a választ még hallotta, ami valami olyasmi volt, hogy „hamarosan megtudja”. Legalábbis valami hasonló.

01.

- Sajnálom, ahogy a kollégáim elbántak magával, de csak a dolgukat végezték. – Ezek a szavak és ezeknek visszhangja repkedtek még egy ideig Cole koponyájában, miközben lassan magához tért. Még túl tompa volt ahhoz, hogy felfogja őket, ezért inkább csak feküdt és várta, hogy elmúljon a zsongás a fejében. Kezdett beindulni a memóriája is, felvilágosítást adva a múltbéli eseményekről. Szörnyű álma volt. Nem. Nem is. Inkább bizarr. De még sosem élte meg ennyire valóságosan. Örült, hogy vége, de még túlságosan is fájt a feje, hogy kinyissa a szemét. Meg olyan kényelmesen fekszik. Lassan megunta a várakozást és körülnézett. Valami kórházi ágyon feküdt, körülötte pár öltönyös fickó. Mindegy, legalább nem halt meg. Ez a tudat örömmel töltötte el.

- Üdvözüljük a túlvilágon Mr. Cole! Sajnálattal közöljük, hogy maga meghalt. – mondta az egyik férfi

A picsába! – gondolta, miközben visszacsukta a szemét. Nem kellett volna elkiabálni.

02. 

Még ott feküdt egy ideig. Mondták neki, hogy legyen szíves velük fáradni meg ilyenek, de nem akart felkelni. Akármi ez az egész, érezte, hogy most nincs túl sok kedve hozzá. Mármint azt reméli az ember, hogy ha már meghal, legalább nem csesztetik, noszogatják, kábítják el, és főleg nem vágják a fejéhez, hogy nem él. Ez nem fair. Nem tudta mit várt, de biztos, hogy több meztelen nő és felhőből épült város volt benne, mint repülő busz és öltönyös férfi. Még egy ideig átkozódott magában, aztán feladta. Akármi is következik jobb minél hamarabb túlesni rajta.

A szobából egy Phil nevű alak kísérte ki, majd átadta egy csinos hölgynek, aki úgy nézett ki, ahogy Cole mindig is elképzelt egy titkárnőt. Most függetlenül attól, hogy ő az e. Szemüveg mögé rejtett csintalan arc, térdig érő tapadós szoknya, szolid dekoltázs.

- Nah, ez már közelít! – mérte végig a nőt

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül

- Oh, csak. Semmi. Hova megyünk?

- Kap egy kis útbaigazítást és mehet is ahova akar. – Cole ennek szívből örült. Gondolta nem rejti véka alá

- Ennek szívből örülök!

- Itt is vagyunk. – fordult felé a nő és egy ajtóra mutatott, majd elviharzott. Itt hagyták, egyedül. Mi ez? Valami trükk? Elosonjon? Ááh, inkább bekopogott. 

03.

Egy irodában foglalt helyet, ami meglepően futurisztikus volt. Ami egyfelől nem is annyira meglepő, mert eddig minden, amit itt látott, inkább emlékeztette a Csillagkapura, mint a Mennyek országára. De azért, gondolta, hogy ha valamikor és valahol meglepődhet az ember, akkor az a halála után fél órával egy hipermodern irodában teljesen helyénvaló dolog. Minden bútor szépen lekerekített és fehér. Olyan tiszta ez a hely. Vagyis ezt az érzetett keltette Cole-ban, és ez némiképp megnyugtatta. Túl nagy tömeget sem látott még sehol, szóval feltételezte, hogy ez nem a pokol. Vagyis inkább remélte. A nagydarab pocakos fickó –akivel az imént már bemutatkoztak- leült vele szemben az íróasztal mögé.

- Gondolom lenne pár kérdése. – mondta mosolyogva, de nem várta meg még válaszol és már folytatta is – újból elnézését kérem, hogy a kollégáim elkábították, de ritka az ön esete és improvizálni kellett.

- Az én esetem? – értetlenkedett Cole

- Igen, hogy nem emlékszik a túlvilágra.

- Hát, tudja ezen a héten először haltam meg. – mondta elgondolkodást tettetve, de kissé ingerülten

- Nyugalom, mindent megmagyarázok – csitította a férfi, majd az asztalán heverő aktába lapozott bele párat – Az iratai szerint maga ateista, igaz?

- Ha azt mondom igen a pokolban fogok elégni?

- Természetesen nem. – mosolygott

- Akkor igen, ateista vagyok. Illetve voltam. Nehéz ateistának lenni a túlvilágon, tudja. Nem erre számítottam. – Már kezdett lenyugodni, mivel vagy tényleg meghalt vagy megbolondult. Egyik sem a legjobb szombat esti program. Arról az aktáról, meg hogy honnan tudnak ilyeneket és még vajon mit inkább nem is akart tudni. Azt gondolta, hogy valami isteni akta, ami mindenkiről van. A Mikulás is valószínűleg ezekből dolgozik.

- Akkor magának most különösen nehéz. – tekintett fel a pocakos

- Hát tudja, titokban minden ateista reméli, hogy nincsen igaza. – a fickó csak mosolygott ezen, de az aktákból nem nézett fel

- Szóval miért is vagyok itt? – kérdezte Cole kissé feszengve, mert ki tudja mi van azokban az iratokban

- Mert meghalt! – nézett fel szemüvege felett a pasas

- Az irodában, úgy értem.

- Nézze, nincs sok időm, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni, és aztán mehet a terminálra, onnan meg oda ahova akar – mondta megnyugtató mosollyal – Az a helyzet, hogy emlékezetkiesése van, ami ritka, de nem egyedi. Amikor a lélek lekerül a földre, semmire sem emlékszik a túlvilágról, de amikor meghalunk az addig blokkolt emlékek visszatérnek. Elhozzuk a lelket a túlvilágra és a terminálon megy tovább. Vagy Mennybe, vagy reinkarnálódik, vagy amit akar. Attól függ mi volt a vallása. – Cole olyan arckifejezést vágott, mintha valaki most szólt volna, hogy a föld nem gömbölyű, de attól még használható focilabdának.

- Ezek szerint az összes vallás hülyeség?

- Nem, csak nem teljesen úgy működik, mint az anyagi világban gondolják. Ez egy cég, úgymond, de több szolgáltatás közül lehet választani. Hogy egyszerűen fogalmazzam meg.

- Szóval Jézus meg az ilyenek, csak kampányfogás?

- Jézus tényleg él, de most épp a pokol ura. Ha jól tudom – mondta félvállról

- Hogy mi? – képedt el Cole

- Hosszú történet. Ahogy a többi dolog is, de a könyvesboltban egy csomó kötetet tud venni a témával kapcsolatban. Ott mindenre választ talál.

Cole ezen a ponton érezte, hogy az agya mára felmondta szolgálatot és lelépett nyaralni. Ami sok, az sok. Ez nincs benne a munkaköri leírásában.

- Tessék, itt a kártyája – adott át a pocakos ember egy hitelkártya-szerűséget, amin a (legutóbbi) neve volt rajta, egy pár kód, a (legutóbbi) arcképe és pár egyéb adat (pl.: státusz: ateista, első szint)

 - Van rajta némi pénz és az identitása, lelkének a kódja, meg ilyenek, ugye – majd felállt és kezet nyújtott jelezvén, hogy nem kíván tovább felvilágosítósat játszani. Kezet fogtak és Cole kilépett a szobából. A hölgy, aki idekísérte, most egy ajtóhoz vezette, amire nagy betűkkel az volt írva: „TERMINÁL”. Még mielőtt a nő eliszkolt volna Cole gyorsan odafordult.

- Őőő, az hogy lélek létemre szomjas vagyok, az normális? – elég hülyén érezte magát, hogy ilyeneket kérdezget.

- Persze. Ajánlom Posszeidon bárját, meg fogja találni. – mondta kedvesen a hölgy

- Posszeidon bárja? – mondta fennakadva. Nem azért mert valóban fent akadt rajta, hanem inkább megszokásból

- Igen, mivel Posszeidon a csapos, ezért ez a bár neve – mondta a nő, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. Láthatóan élvezte a helyzetet.

- Az a Posszeidon, akire gondolok?

- Ismer mást is? – szegezte neki a kérdést felhúzott szemöldökkel

- Nem. Személyesen őt sem. Vagyis, ő nem egy isten, vagy valami ilyesmi?

- De az. Vagyis az volt. Biztos szívesen mesél magának róla, de…

- Hosszú történet, értem – vágott közbe Cole. A nő csak bólintott és elindult. Ez ám a feszes fenék! – jegyezte meg magában, majd az ajtó felé fordult és motyogott magában.

- Hosszú történet? Azt meghiszem – mondta fejcsóválva és a kilincs felé nyúlt.

Katt.

 Kinyitotta az ajtót, szeme elkerekedett, álla leesett az elképedéstől, majd kilépett és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.

- Azt a büdös k…

Katt.

folytatása következik…

 Bágyadtan kinyitotta szemét. Már egy ideje besütött a nap, de ma megengedett a lustálkodás. Barátnője is fészkelődött már, de még láthatóan nem szánta rá magát arra, hogy felébredjen, úgyhogy inkább nem is keltegette, csak nézte, ahogy alszik. Csodálatos éjszakán vannak túl, aminek a részleteibe most nem megyünk bele. A fiút átjárta a nyugalom, nem volt benne semmi rossz érzés, csak szerelmesen bámulta a lányt, aki még reggel is csodaszép volt. Pár perc után ő is kinyitotta a szemét és vidáman mosolygott. Puszi, ölelés és egy jó reggelt is elhangzott, majd egymást átkarolva, érezve a másik testének melegét néztek ki az ablakon. Az egyikük felvetette a reggeli ötletét, ami remek fogadtatásra talált. A másiknak viszont volt egy ötlete, amit még előtte meg lehetne valósítani. Ez is osztatlan sikert aratott. Csodálatos reggel volt.

Lassan vége a meccsnek, és nem igen záporoztak a gólok. Sőt, mondjuk ki nyíltan: a mérkőzés öt perc múlva befejeződik és még mindig null-null, ami az ellenfélnek kedvez, de nekik győzni kell a továbbjutáshoz. Az egyik csere addig könyörgött, amíg be nem állította az edző. Bízott a csodákban, itt az ideje megbizonyosodni róla, hogy a hite nem felesleges. Boldogan futott fel a pályára Ernő. Mert hogy ez volt a neve. Mármint nem a neve miatt örült ennyire, hanem hogy beállhatott végre. Rengeteget gyakorolt és végre bizonyíthat. Bár a hátralévő három perc eléggé behatárolta a mozgásterét erre. Egy minutum sem telt el és nála volt a labda. Előre ívelte a csatárnak és rohant is utána. Passz passzt követett és már az ellenfél kapuja előtt téblábolt a csapatuk. Az egyik társa bevállalt egy rárúgást, de az kipattant a kapuból. A labda Ernő felé közelített. Eltelt egy kis idő, mire felfogta, de mihelyt megérttette mi is történik lelassult számára az idő. Laza könnyedséggel lekezelte, kicselezett egy védőt, összpontosított majd rárúgta. A kapusnak esélye sem volt. Ha nem lett volna háló, még kilométerekig szállt volna a labda. Mindenki ujjongott, a nézőtéren állva tombolt a nép. Ernőt felkapták csapattársai és a vállukon vitték. Neki persze olyan nagyra húzódott a vigyora közben, hogy félő volt hogy a feje tetején bezárulva egy kört alkot, miáltal leesik az arca. Érezte, hogy a gyakorlás minden perce megérte. És annak is minden egyes másodperce.

Egész délelőtt a konyhában gürcölt. Levest főzött, húst sütött, tortát hegesztett.  Már minden unokája az asztalnál ült és vidáman cseverésztek. Nagy volt a zsibongás, de öröm volt a füleinek, a sok kínzó csend után. Nagyon várta, hogy eljöjjenek és ennek méltó lakomát készített. A sok nyári élménytől fáradt kicsik és nagyok úgy ették a feltálalt ételeket, mintha a sok programjukba nem fért volna bele az evés egész hónapban.  A nagymama olykor-olykor beszállt a beszélgetésbe, de hagyta, hogy az idő nagy részében inkább az unokái beszéljenek. Mindennél jobban szerette őket és, amikor az egyik megjegyezte, hogy egész nyáron nem evett ilyen jó végleg elérzékenyült. Mosolyába egy könnycsepp vegyült, de letörölte, nehogy észrevegyék a fiatalok. Vadvízi evezés, balatoni kiruccanás, gólyatábor, koncertek, bulik. Be nem állt a szájuk, de nem is akarta. Örökre tudná hallgatni.

Ült és a táblájára meredt. Majd nézte jobbról, nézte balról. De nem hozta meg a várt sikereket. Aztán fejre állt, mivel így nem csak hogy egy új nézőpontból szemlélheti, de több vér is tódul az agyába. Sajnos nem derült fény a módszer hatékonyságára, mivel folyton eldőlt. Újra ült. Majd fel-alá járkált miközben az állát vakargatta. Nem tudta miért vakargatta, de aki gondolkozik szokott ilyeneket, úgyhogy hátha azért alakult ki ez a szokás, mert serkenti az agyműködést. Hónapok óta dolgozik ezen a matematikai problémán, de még mindig nem tudott rájönni. Mondjuk ezzel nem volt egyedül a Földön, mert nem-rájönni a világon mindenkinek sikerült eddig. Meg kell fejtenie, érzi, hogy közel a cél. Az más dolog, hogy hónapok óta ez az érzés kavarog benne. Pihenő. Igen, kicsit pihennie kell. Elhúzta a függönyöket és pofátlanul szemébe sütött a déli napfény. Áh, szóval nappal van - csodálkozott el. Majd azon csodálkozott el, hogy elcsodálkozott. Ennyire elhagyta volna magát? Mivel nem tudta mikor zuhanyozott utoljára, elslattyogott a fürdőszobába. Mikor végre a zuhany alatt állt, behunyta a szemét és élvezte a forró vizet. Próbált elvonatkoztatni a matektól és valami kellemesebbre gondolt. Ilyen sorendben tette: elmegy boltba, vesz valami harapnivalót, hazafelé benéz egy játékboltba, mert érzi hogy kell a pihenés az agyának, majd végül betér a kocsmába és megiszik egy sört. De rég ivott sört. Hirtelen megkívánta, hogy a buborékok bökdössék a torkát. Buborék. Buborékok mozgása. Buborékok keletkezése. És akkor minden elhomályosult egy tizedmásodpercre, csak hogy kirobbanhasson az elméje. Rájött az algoritmusra, minden összeállt, megvan a helyes válasz. Olyan hirtelen csapott belé a felismerés, hogy elszédült és kizuhant a fürdőkádból letépve a zuhanyfüggönyt.

Nem egészen fél percen belül egy meztelen matematikus rohant ki az utcára; örömében ordibált, dalolt és ugrándozott. Az emberek nevettek és vele ujjongtak, bár maguk sem tudták az okát minek kéne örülni. De egy biztos: nem lát minden nap ugrándozó meztelen matematikust az ember. Heuréka – ordibálta olyan boldogan, hogy az emberek már kezdték szégyellni maguk, amiért ők nem ilyen boldogak. Tegyük hozzá: teljesen jogosan.

Izzadságcseppek ültek ki a homlokára. Tíz perc múlva vége az órának. Egy angoltanfolyamon ült és a körmét rágta. Minden egyes perc éveknek tűnt. Lassan vánszorgott a másodpercmutató a falon. Sőt, az is megfordult a fejében, hogy visszafele megy. Ez nem lehet. Mindjárt elájul. Hirtelen szedelőzködni kezdtek körülötte az emberek, mert –bár nem vette észre- a tanár hamarabb befejezte az órát. A gyomra olyan kicsire szorult össze, hogy nem lehetett megkülönböztetni egy mezei hajszálértől. Émelygett, de tudta, hogy most vagy soha. A fentebb említett fizikai tűnetek nem holmi betegségnek, vagy voodoonak köszönhetőek, hanem egy Evelin nevű lánynak. Tetszik neki mióta először meglátta. Beszéltek is néha, de túl sokáig nem jutott az ügyet illetően, ami történetesen a kapcsolatuk magasabb szintre emelésére irányult. De ma megteszi a megfelelő lépéseket. Nem mintha az első alkalom lenne arra, hogy megpróbálja, de mindig túl sokat gondolkozott, és mint köztudott a csajozás halála a gondolkozás (tökölés, ha jobban tetszik). Gyengén palástolt remegéssel lépett a lányhoz, aki rögtön rámosolygott.

- Hello, őőő, csak azt akartam kérdezni, hogy ráérsz e valamiért, vagy bocs, valamikor, na. Talán ihatnánk, vagy ha nem. Mindegy bocs. – kész, nem tudta, hogyan folytassa, pedig nem egy szerencsétlen figura, most mégis úgy érezte magát, mint egy WOW-os, aki fél év után először beszél úgy, hogy a közvetítő csatorna a levegő.

- Ami azt illeti, ráérek. – kacsintott rá játékosan a csaj, aki egyébként feltűnően csinos volt. Nem csak úgy általában, hanem egy angolórához képest is.

- Ó, még nem is mondtam időpontot. – csodálkozott el a fiú

- Például most is. – mosolygott a lány – Megengedem, hogy hazakísérj. – Hősünk arcán olyan gyorsan váltották egymást a legkülönbözőbb érzelmek, hogy még egy gyorsgépelő sem tudná leírni. De jelen esetben ez most elhanyagolható. Mármint az arca és az azon megjelenő érzelmek. El tudjuk képzelni.

- Egy pillanat, csak elszaladok a mosdóba. – mondta hősünk és így is tett. Odaért, becsukta az ajtót és olyan táncot lejtett, ami a megatáncban a döntőig eljutatta volna. De minimum egy Youtubevideó lett volna belőle.  Megölelt egy öregembert, aki épp kezet mosott, ordított egy nagyot, amibe beleremegtek a falak, majd kilépett a folyósora, és kicsit meglepődött, amikor rájött, hogy a lány az ajtó előtt várt rá, fülig érő szájjal. Lebénult, ekkora égést, és pont akkor kilépett az öregember is a mosdóból, majd feléjük fordult, és ezt mondta:

- Elnézést az ordításért, de becsíptem a sliccemmel. – majd lopva a fiúra kacsintott, és továbbállt.

Az út a lány otthonáig, minden bizonnyal élete egyik legjobb pár órája volt. Mindkettőjüknek.

                Ccc-ssssz. Kortykortykorty. Áhh. Nincs is jobb - gondolja magában az a pár fiatal akik letáboroztak a Deák téren egy vízipipa és számos hideg dobozos sör társaságában.  Itt a nyár, megküzdöttek a szünetért, ezt megérdemlik. Az egyik elégedetten hátradől, a másik egy nagyot szív a pipából, a harmadik újból a sörébe kortyol. Egy ideig némán ülnek, majd elkezdik megbeszélni, mi lesz ma. Ivás, este egy VB-meccs, aztán még vedelnek egy kulturáltat és mennek a Corvinra, ott meg tánc és hasonlók hajnalig. Remek terv. Aztán a hosszabb távú szándékaikat vitatják meg. Balaton, meló, tábor és a szokásos dolgok. Nem világrengető célok, de erre vártak, amikor álmatlanul a könyveik felett görnyedtek és próbálták megérteni a mátrixok viselkedését. Ezután a szokásos baromkodás jött majd felszabadult nevetések követték. Minden a terv szerint.

Ők tudják mi az élet értelme.

Persze nem kötelező elhinni. Lehet siránkozni, nyafogni, elcseszni az időt és mondani, hogy végtére is a világ szar. De boldognak lenni mindig is a legmenőbb dolog lesz a Földön.

 Lusta voltam. Bevallom. Meg másra kellett most az idő. De amint a tanáraim úgy gondolják elkezdődhet a nyár számomra és lesznek kegyesek nem kényszerítení újabb és újabb vizsgákra rögtön lesz időm leírni a hülyeségeim. Mindenkinek jobb lesz így. Addig is élvezzétek az életet kedves kb két szem olvasóm.

Jobb napokon három és fél.

Az ózonlyuk a Föld felett. Az igen. Az kialakul. Ha rád turházik valami csöves és átad pár bacit, akkor a betegség is. Az is kialakul. Az aranyér. Az is kialakul. Ha eszel valami ótvar helyen és elrontod a gyomrod, akkor kialakul egy jó kis hasmenés. A véleményed a kedvenc bandád új lemezéről is kialakul, ahogy hallgatod. A medúzaforma is kialakul a polipformából. A tüdődben a rák a pesti levegőtől és a cigitől. Az is kialakul. A penész a két hónapos párizsin is mit csinál? Kialakul. A pedofilság a papoknál a cölibátus miatt. Az is kialakul. Ki ám. A helyzet kialakul. Akármi legyen is az. A csillagok is kialakulnak, bizony. A zsír is kialakul, ha nem sportolsz. Meg mert lusta is vagy. Azért is. Az általános közönyöd az élet felé, amikor feladod az álmaid. Az is kialakul.

A szerelem nem alakul ki. Nem. A szerelem az becsap, mint egy villám és ráz, mint a kettőhúsz. Pedig sokan szeretik azt hinni, hogy járás, randi, házasság és egyéb dolgok során majd kialakul. De csak addig hisszük ezt, amíg egy kellemes napon belénk nem vág a mennykő. Meg fogjuk érezni a különbséget, nem kell aggódni.

Ha már mindent megtanultál.

Ha már minden könyvet kiolvastál.

Ha már minden hangszeren tudsz.

Ha már mindenütt jártál.

Ha már mindent megéltél.

Ha már az összes játékot kipörgetted.

Ha már minden zenét ordibáltál.

Ha már minden sportban nyertél.

Ha már minden bájtot láttál.

Ha már minden poént hallottál.

Ha már mindent végiggondoltál.

Ha már nincs, akit szeress.

Ha már nincs, aki szeressen.

Ha már nincs semmi és senki a világon rajtad kívül.

Akkor mondhatod, hogy unatkozol. 

Addig is csak egy lusta görény vagy.

 Van ötlet, most három (hosszabb) cucc is készül, de a következő hetek húzósak lesznek.

Addig is hagy mondjam el, hogy az AFI már hivatalosan is a legjobb banda. Nem is írok a koncertről, mert csak csöpögnék.

Szóval.

 10. Felesleges tanulás

Nem arra a tudásra gondolok, amit a hétköznapok során szív magába az ember vagy, ami a műveltségéhet adódik hozzá. Az kell. Gondoljunk arra, mennyit tanulunk feleslegesen. Persze örülünk, hogy meglett a zh, de az egyetemi tananyag jelentős részét elfelejtjük, mire kezünkbe kapjuk a diplomát (az orvosoknál és műszaki hallgatóknál nem biztos ez, ott lehet tényleg adnak használható tudást). Vagyis az orvosoknál halmozottan remélem. De nem mindenki jár ilyenekre és valljuk be, hogy az egyetemen tanultak nagy részét sosem fogjuk használni. Egy bankár sem használ mást, mint összeadást, kivonást és szorzást. Mégis megtanul integrálni.

Másfelől lehet ez így jó. Mivel kiderül az egyetemen, ki az, aki magába tudja szívni a tudást, ha arra kerül a sor és az agyunkat is polírozzuk. Vagyis végsősoron lehetséges, hogy nem is létezik olyan, hogy felesleges tanulás. Mindenki döntse el maga. 

09. Templomba járás

Amikor még katolikus suliba jártam, nekem is volt szerencsém ilyenen ülni. Az öregek is előszeretettel kelnek fel hajnalban és imádkozzák végig, mert akkor biztos jó lesz nekik. Persze ők inkább a közösségi élmény miatt, de akkor miért nem ülnek be egy pub-ba kártyázni? Láttam olyat is, hogy egy apáca a pulpituson szavalta a máriás mondókát és a birkák mondatonként mondták utána. Aztán elölről kezdte. Majd megint, és megint. Fényes nappal. Órákig így mehetett. Mi ez, ha nem csillagos ötös időpazarlás? A virrasztásokról ne is beszéljünk.

Persze mondhatjuk, hogy a hívőnek ez nem időpazarlás. De attól, hogy én hiszek a hétfejű sárkányban, még naplopás, ha egész nap azt keresem. Az meg már inkább filozófiai kérdés, hogy ha tényleg ott az a végtelenül bölcs isten, akkor az alapján ítél-e, hogy mennyi időt csesztünk el egy templomban.

08. Politikai gyűlés

Amikor ezt a listát  írtam csak kilenc dolog jutott eszembe. Törtem is a fejem sokat, de a megvilágosodás akkor jött el, amikor láttam, hogy a választásokkor egyesek (főleg nyugdíjasok) kimentek zászlót lengetni és ordibálni az esőbe. Ugye nem kell ecsetelnem, hogy ez nem csak időpocséklás, de egy komplett idióta, aki ilyet csinál. Nem biztos, hogy növelni kell a politikusok önbizalmát azzal, hogy a saját szabadidőnkben a faszukat nyaljuk. 

07. Tüntetés

Van egy mondás miszerint, ha a választás bármit is megváltoztatna, betiltanák. Úgy érzem ez a tüntetésekre halmozottan igaz. Kimenni, ordibálni és azt hinni, ezzel tettünk is valamit óriási tévedés. Tiltakozhatunk a tigrisek kihalása ellen, de attól még ki fognak halni. Üvölthetjük, hogy „monnyonle”, de attól még nem fog lemondani. Ha valami úgy alakul, ahogy a tüntetők akarták, akkor sem a tüntetés az oka, de ők szeretik azt hinni. Ennél sokkal mélyebbre kell nézni. Számtalan értelmesebb dolgot lehetne csinálni, de ahhoz gondolkodni kéne. Összehívni a népet, hogy együtt panaszkodjanak sokkal egyszerűbb, plusz még a lelkiismeretet is megnyugtatja, és azt az érzetet kelti, hogy az illető megtette, amit lehet. De ha van esze, akkor ezt ő sem hiszi el.

06. TV

Nem arra gondolok, amikor megnéz az ember egy jó filmet. Hanem amikor leül bambulni és érzi, ahogy bomlanak az agysejtjei. Egyik a másik után. Egy rakás ZS kategóriás vígjáték- és akciósorozat, annál is színvonaltalanabb műsorok és –amennyiben ez lehetséges- még ennél is degradálóbb reklámok, amik nézésénél aztán tényleg tudna az ember értelmesebb dolgot kezdeni magával. A TV ideje lejárt. Mennek rajta rendes dolgok is, de egyfelől ő határozza meg, hogy mikor nézd és telenyomja reklámmal. Mennyivel jobb letölteni a netről és akkor nézni, amikor akarod? Reklám nélkül, ofkorsz. 

05. Függőségek

Sok jó dolog van a világon, ami élvezetes. Ez rendben van. De van egy határ, amin túl már nem pusztán élvezetből csinálja az ember, hanem mert rá van szokva. Már a függőségét akarja csillapítani, szórakozás helyett. Innentől kezdve lép át egy élvezetes dolog időpazarlásba. Nem kell sorolnom, mik lehetnek ezek a dolgok, mert mindenki kapásból fel tud sorolni vagy százat. És nem lenne olyan ember, aki nem függ legalább egytől. Legalábbis nagyon ritka.

04. Alvás

Aludni kell. Fontos, hogy kipihend magad és ne dögölj meg alváshiányban. De itt is el kell választani, azt, hogy valaki alszik, vagy lustálkodik. Rengeteg ember, rengeteg időt henyél el az életéből. Főleg a fiatalok szeretnek délig aludni, ha tehetik, pedig nincs rá szüksége a szervezetnek, csak megszokják és utána nagyon nehéz normális időben kelni. Próbáljunk meg heti hatszor, minden nap korán kelni, és egy napot hagyjunk meg arra, hogy kicsit többet pihenjünk. Persze akkor sem délig. Ha erre rászokik az ember, akkor meglátja, hogy sokkal több dolog belefér egy hétbe, mint gondolná.

 03. Várakozás

Ki szeret sorban állni?  Kit tesz boldoggá a buszra várás? Ugye értjük a problémát. A világ egyik legunalmasabb és legfrusztrálóbb dolga a várakozás. Ha az időpazarlásokat nézzük, akkor ez a leginkább tiszta és koncentrált pocséklás mind közül. Nem is kell tovább ragoznom, mert már róla olvasni is kiborító.

02. Utazás

Kinek ne rabolna el az életéből értékes órákat minden nap az utazás? Nézzünk egy bejáróst. Pestre be, bkv, pestről ki. Átlag három órát biztos kitesz. Persze lehet olvasni, zenét hallgatni, aludni közben, de ez is csak elviselhetőbbé teszi az egészet. Nem véletlen gondolom, hogy az emberiség egyik legsürgetőbb problémája a teleportáció feltalálása. De van egy olyan érzésem, hogy addig sose jutunk el. Rengeteg idő szabadulna fel és lehet, hogy egy ideig a régimódiak ragaszkodnának hozzá, és sorra állítanák fel az érveket mellette, az igazság az, hogy amit utazás közben csinálsz, azt akárhol tudod, csak ott rá vagy kényszerítve. Autóvezetés közben még olvasni sem lehet, nem is beszélve arról, ha más országba készülsz. Ha repülővel mész is, oda a napod. Meg drága. Mind a benzin, mind a jegy.

01. INTERNET

Az internet fontos, hasznos és elkerülhetetlen. Mindazonáltal van pár hátulütője. Főleg a mai fiatalok szeretik elcseszni az idejüket a világhálón. Legyen az msn, vagy értelmetlen böngészés. Megnézni az emailt, elolvasni pár érdekesebb cikket húsz, maximum harminc perc. Mégis ennek sokszorosát töltik az emberek a gép előtt. Ez alatt az idő alatt sok dolgot csinálnak, de abból elenyészően kevés tartozik az értelmes kategóriába. Számoljunk utána: Egy mai tinédzser gyerekkorától haláláig (ami feltételezzük öregen és fogatlanul következik be) több mint egy évet tölt összesítve a világhálón, és ennek csak töredéke az, ami valóban hasznos volt.

Ha hozzávesszük a fenti dolgokat és megmérjük, hogy például a Földön eltöltött nyolcvan évünkből, hány volt, ami igazán hasznosan telt elég csúfos eredmény jönne ki. Ezután persze, hogy mindenki azzal jön, hogy az élet rövid. Pedig nem az, ha nem pazaroljuk el. Tudniillik túl értékes ahhoz. Tegyünk ellene, hogy minél értelmesebben teljen. Aki azt mondja: „oké holnaptól megváltozom” az semmit nem értett a fentebb leírtakból, mivel a holnap mindig a jövőre vonatkozik. Majd, majd, majd. Egyszóval erős a gyanú, hogy ezen cikk végigolvasása sem volt több puszta időpocséklásnál.

 A híradó sem több mint egy bulvárműsor, azzal a kivétellel, hogy ő tagadja ezt. Ezért nem is néztem sosem, és érdekes módon sosem származott belőle hátrányom. Mert kinek is hasznos? Maximum annak, aki tőzsdézik. Egy hétköznapi ember életére nincs hatással az, hogy elraboltak egy festményt, vagy, hogy baleset történt az autópályán. Naponta történik ilyesmi, kit érdekel? Nézz meg este egy híradót, és próbálj meg másnap valami hasznosat felidézni belőle. Érdekes lesz.

Negatív hatása viszont van. Ezt nem kitalálom, hanem látom az embereken. A híradó és egyéb médiák szépen kialakítanak egyfajta paranoiát az emberben, mert azt hiszi olyan a világ, amilyennek ott mutatják nap, mint nap. Ezek a hírek: raboltak, öltek, kínoztak, pedofilkodtak. Az nem baj, hogy kicsit aránytalan ez, mert ha minden embert néznénk, akkor olyan elenyészőek lennének ezek az események a boldog vagy átlagos dolgokkal szemben, hogy senkinek sem tűnne fel. De akkor nem néznék a híradót, ha arányosan lennének benne a dolgok. Az ember valahogy éhezik arra, hogy lássa másnak még rosszabb, mint neki. Valamiért ez sokakat megnyugtat. A gyerek azt mondja az anyjának, hogy Petinek egyes lett az ő kettesével szemben, a felnőtt meg bekapcsolja a híradót.  És szépen kommentálja.

Minap is lezuhant egy lengyel gép és meghalt egy csomó fószer. Köztük politikusok is. Erre a nemzet egy egész hétre gyászba borult. Az emberek tömegével viszik a gyertyákat, mert attól jobb lesz. Felvetődött a kérdés bennem, hogy mire föl a gyász. A családok gyászoljanak, a barátok is, meg a facebook ismerősök. De olyanok miért szomorkodnak, akik nem is ismerték személyesen a halottakat? Ha fordítva adódik, értük sem sírt volna a miniszter. Meg se tudta volna. Naponta több ezren halnak meg, csak ugye nem mindenkit mutatott annyit az a mágikus doboz.

Zenészt zenéjért, írót regényéért, politikust intézkedéseiért sajnáljuk. Vagyis nem pont őket, hanem magunkat, amiért nem kapunk belőle többet. Annyira sajnáljuk magunkat, hogy gyertyát gyújtunk.

Ha pápa lennék ötven évig és semmit se csinálnék, majd egy szép napon fognám magam és szépen felfordulnék is fogadjunk, hogy a fél világ siratna, csak mert a nevem után a pápa jelző volt odabiggyesztve. Vagy ki ne látna olyan mai tinédzsereket, akik egy nirvana szám meghallgatása után, RIP Kurt Cobianos pólóban szaladgálnak?

Persze nyugodtan nézzük tovább a híradót és bőgjünk együtt, ha majd Győzike meghal, de hiába nézzünk titokban az égre egy pillanatra. Nem jár érte szárny.

  Évek óta nem voltam a Planetáriumban. Emlékszem, hogy annak idején gyerekként, mennyire elvarázsolt. Beültem, és öt perc után megint kisgyerek voltam, aki könnyes szemmel és végtelen lelkesedéssel ülte végig azt az egy órát. Még néztem volna. Ez egy csoda.

Nem a technika, nem maga a látvány, hanem hogy ott ülsz és érzed mekkora a világűr, és tudod, hogy egy senki vagy benne. Valahogy mégsem keserít el, hanem olyan epikus érzés, ahogy megéled: a világ amiben élsz, egy vicc. Egy kis porszem a sivatagban, amin te egy baktérium vagy és még fokozhatnám, de leírva nem érzi át ezt az ember.

A csillagokról volt szó. Hogy születnek, majd halnak meg. Mekkorák, meddig élnek, milyen különös dolgok fűződnek a nevükhöz. Egy percre sem unalmas a tudomány, mivel olyan időkről beszélnek, amiben te egy pillanat sem vagy, olyan méretekről, amihez képest te nem vagy több, csak egy egydimenziós pont. Magyarán olyan nagyságok és korok ezek, amikhez képest te valójában nem is létezel. Semennyit. Kicsit sem. És amikor ezzel szembesül az ember, akkor a monumentalitás új értelmet nyer. Valahogy ad egyfajta szabadságot is, hisz olybá tűnik, akármit megtehetsz, mert nincs jelentősége.

Aztán kijössz, és újból beleolvadsz Pest napjaiba. Nem gondolsz erre, csak néha nézel fel az égre és megmosolygod magad, hogy talán mégsem te vagy a világ közepe. Se széle. Se eleje. Se vége. Még az sem biztos, hogy része vagy.

Csillagok, fehér törpék, vörös óriások, pulzárok, magnetárok, meteorok, bolygók, fekete lyukak és még sorolhatnánk. Mindez egy galaxisban, amit sok másik vesz körül, amit sok másik… és így tovább a végtelenségig.

Elhatároztam, hogy megnézem a Planetárium összes műsorát, ami kicsit is érdekel, mert ez egy méltatlanul elfeledett hely. Alig voltunk tízen, pedig több százan elfértek volna. Szóval, ha moziba akarok menni, inkább félrerakom a pénzt és elnézek helyette Népligetbe.

Mert kevés érdekesebb dolog van, mint a világegyetem. Sőt, ha pontosak akarunk lenni, akkor így kell fogalmaznunk: Semmi sem érdekesebb, mint a világűr és annak végtelen sok megfejtetlen titka.

Itt is az első: Miért ülnek be az emberek egy gagyi és agyatlan akcióra/vígjátékra a planetárium helyett?

A válasz persze nagyon egyszerű…

Sok kellemesebb szituációt el tudott képzelni ennél, úgyhogy meg is próbálta. Behunyta a szemét, rágyújtott egy cigire és egy tengerpartot képzelt el, ahol pár hiányos öltözékű egzotikus szépség mindent megtett azért, hogy ő boldog legyen. Mindjárt jobban érezte magát. Ha kicsit pontosítani akarunk, az öltözékük maga volt a hiány, és a boldogság meg inkább a testi vágyak kielégítésének procedúrája volt. Épp egy üveg sört nyitott fel a gondolataiban, amikor valami megbökdöste a fejét. Áh igen, a 9 milliméteres, amit épp a fejéhez szegeztek. Teljesen megfeledkezett róla. Mindig is szerette halogatni az olyan teendőket, amikhez nem fűlt a foga és most is valahogy így érzett. Kezdeni kéne valamit ezzel a szituációval, mert némileg akadályozza, hogy további meztelen nőket képzeljen maga elé, vagy valódikat hajkurásszon. Illedelmesen köhintett, ezzel is időt nyerve. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Kicsit máshogy tervezte az estét. Nem úgy hogy egy ember pisztolyt fog rá, másik kettő szekrény méretű gorilla meg az ajtóban pislog és szembe vele a helyi maffiavezér rosszallóan sétál. Megpróbálta összeszedni magát, úgyhogy beleszívott a cigijébe és kinyögte, ami eszébe jutott.

- Hagyjuk ezt az ócska színjátékot. Tudom, hogy nem ölnél meg csak azért, mert nem fizettem. Sajnálom, hogy meghúztam a nődet, oké?

A köpcös maffiavezér, aki eddig fel alá járkált és a padlót bámulta, most hirtelen felkapta a fejét és megdermedt.

- HOGY MI A FASZT CSINÁLTÁL? – ordította, miközben apró nyálfoszlányok hagyták el a nyelve hegyét és szóródtak szét a szobában. Bugs ekkor jött rá, hogy akkor talán mégsem ez volt a baj és jelenlegi helyzetén nem sokat segített ennek a kis incidensnek a közhírré tétele. Egyébként a Bugs csak becenév, ami ráragadt még gyerekkorában. Ennek a története nagyon hosszú, de legalább unalmas is, úgyhogy nem részletezzük. Egyelőre.

- Hát csak azt mondta rég nem elégítette ki senki, én meg épp arra jártam, tudod, hogy megy ez… - de nem folytatta, mert a maffiavezér arckifejezéséből ítélve, arra következtetett, hogy nem tudja, hogy megy ez és nem is nagyon szeretne erről felvilágosítást kapni. – Nagyon jó bige, gratulálok hozzá! –rikkantott pajkosan, majd pacsira emelte a kezét, de ez sem talált jobb fogadtatásra. Arra gondolt, hogy nem biztos, hogy a megfelelő taktikát alkalmazza erre a szituációra. Ha lehet, még kényelmetlenebbül érezte magát, mint az előbb, ami azért érdekes, mert az előbb úgy gondolta, hogy elérte a kényelmetlenül érzés felső határát. Tévedett. Nem először a nap folyamán.

- Mondj egy okot, hogy ne nyírjalak ki itt helyben – suttogta higgadtan a bűnözőszervezet alfahímje. A kérdés váratlanul érte hősünket, akinek a sokk az agyában, gátolta a szinapszisokat, miáltal az agya megszűnt működni. Úgy érezte itt az idő, hogy leperegjen előtte az élete, de csak nem akart elkezdődni. Ez megnyugtatta, mert ezek szerint nem most fog meghalni. Vagyis ebbe az igen silány érvbe kapaszkodott agyának utolsó működő neuronja. A szája meglepődve tapasztalta, hogy nem kap jeleket a központtól, de tudta, hogy valamit mondania kell, benne is megvolt a túlélési ösztön.

- Gondolj, a sok árvára, akit magam után hagyok – siránkozott színpadiasan, majd boci szemekkel várta a választ

- Na, ne nevetess, egy ilyen magadfajta fickónak még állandó nője sincs, nem hogy gyereke. Senki sem fog hiányolni. – kicsit megállt, és a távolba meredt. Imádta ezeket a beszélgetéseket. Ilyenkor minden színészi ambícióját kiélhette. Gyermekkorában mindig színész akart lenni, de jövedelmezőbbnek bizonyult a mostani állása. Óriási átéléssel mondta az utolsó mondatot. Olyannal, amiért máshol a legjobb férfi főszereplő díjakat osztják – Senkinek sem fog feltűnni, hogy meghalsz. - szavalta, oly szívbemarkolóan, hogy az ember őt sajnálta meg. A válasz viszont visszarángatta a rivaldafényből.

- A nejednek fel fog. Biztos vagyok benne. – felelte őrült mosollyal Bugs. Bár az igazság szerint semmi baj nem volt a mosolyával. Inkább azért tűnt elmeháborodottnak, mert az ilyen szituációkban igen kevesen alkalmazzák ezt a fajta izommozgást.

- Na ebből elég, öljétek meg! – ordította, akiről gondoljuk, hogy ordította

- NE! VÁRJ! Vannak, akinek feltűnne! – sietett a segítségére agya, akinek pontosan ennyi időbe telt, hogy újraindítsa magát. Persze csodálkozunk azon, hogy ezen idő alatt miért nem lőtték le. Az igazság az, hogy hiába ad rá utasítást egy maffiavezért, hogy ölni, az illetékesek ettől még nem ölhetnek. Csak ha a kézjelet is megadja. Ez egy nagyon jó pszichológiai fegyver, ami a legtöbb esetben beválik, és elkezd vallani a tanú. Bár Bugsnak nem kellett vallania, az agya újra olyan sokkot élt át, hogy menten újraindult. Ekképpen folytatta monológját – A bandával most lépünk fel a bárban, már hallom, hogy hangolnak, még ezt a koncertet hagy nyomjam le. Nem hiszem, hogy örülni fognak a rajongók, amikor megtudják, hogy a bártulaj megölte az énekest. – miután kimondta ezeket a szavakat és visszapattantak a falról egyenesen a fülébe, nagyon hülyén hangoztak, de remélte, hogy ez majd megmenti.

- Na jó, ezt te sem gondoltad komolyan – jelentette ki fenyegetően a férfi, akiről immáron azt is tudjuk, hogy bártulajdonos, majd elgondolkozott. Hosszasan és mélyen. Visszatódultak az emlékek. Egyébe jutott, amikor még színész akart lenni, és megénekelni a szerelmet, szeretet, barátságot. Meg minden ilyen buziságot. – De az utolsó koncert ötlete, oly megindító, hogy ott akarok lenni. Rendben, legyen. –egyezett bele- De a kollégáim mindenhova elkísérnek, nehogy eszedbe jusson megszökni.

                Épp a kalapot és napszemüveget vette fel az öltözőben, amikor betódult a zenekar és pár közeli ismerős. Aggódva néztek rá és a két betontömbre emlékeztető testőrére. Bugs és két melák. Bugs és két rosszarcú melák. Bugs és két egyáltalán nem bizalomgerjesztő rosszarcú melák. Aha. Előbb-utóbb mindenkinek leesett, hogy valami nincs rendben, úgyhogy ezt meg is említették.

- Valami nincs rendben, ugye? – kérdezte a dobos

- Valóban akadt némi probléma. – válaszolta Bugs félvállról, majd az őrei felé fordult. – Megtennétek, hogy kimentek egy percre? Szeretnék elbúcsúzni. – Azok először húzták a szájukat, de végül illedelmesen kimentek. Úgysem tud elmenekülni, mivel rácsok vannak az ablakokon.

Amíg az ajtó előtt vártak, az egyik óriás el is gondolkozott ennek a miértjén, de nem jutott dűlőre. Nem tetszett neki a mai meló. Korán reggel el kellett valakit tennie láb alól, most meg itt ragadt és egy egész koncertet végig kell állnia. Nem volt hozzá kedve, haza akart menni a gyerekekhez. De így mire hazaér, minden bizonnyal aludni fognak. Pedig ma ő akart esti mesét olvasni. Helyette megint ki kell nyírnia egy szerencsétlent. Ki érti ezt?

A kérdésre már nem válaszolt magának, mert épp akkor nyílt ki az ajtó és lépett ki az öltözőből Bugs. – Na? Indulhatunk? –mosolygott

                A kis teremben olyan zsúfolásig volt a nézőtér, mintha tudták volna, hogy ez a búcsúkoncert. Mindenki ugrált és énekelt. Középen pogóztak páran. Egyik sem tudta, hogy a pogonak vannak tánclépései is. Valószínűleg akik rendelkeznek ezzel az ismerettel, azoknak van annyi eszük, hogy ne rúgják szét egymást. Így mindenki ropta a saját koreográfiáját, miközben a hosszú zsíros hajától kezdve az acélbetétes sarkáig átszellemülte a rock. Réges-régen Bugsnak is volt ilyen korszaka, de egyfelől megunta ezt az életvitelt, másfelől rájött, hogy rövid hajjal sikeresebben fűz be egy csajt. Mondjuk egy koncert után lehetne fogatlan is akár, hisz ő az énekes, de feltehetjük, hogy többször volt igénye a nőkre és a velük járó előnyökre a hálószobájában, mint ahányszor kiállt a színpadra. A maffiavezér hátul állt két vérebe táraságában és kezdett csökkeni kezdeti lelkesedése. Nem volt semmi dráma, sőt feltűnően vidám hangulatú koncert volt, ami nagyon idegesítette. Intett is a technikusnak, aki intett a bandának, hogy lassan átadhatnák a helyüket a DJ-nek.

- Köszönöm, hogy eljöttetek ma este, remek közönség vagytok! – ordította Bugs, majd válaszul visongott a közönség – Tudjátok a zenekar jelenlegi formájában megszűnik létezni – itt kicsit megállt, mivel a közönség értetlenül értetlenkedett – De ez nem jelenti azt, hogy végleg vége. Mindent megtudtok a maga idejében… Most eljátszunk egy búcsúszámot – üvöltötte, de utolsó szavait már elnyomta a torzított gitár rezonálása. Ezt a dalt még sosem hallotta a közönség, de így is nagyon élvezték. Zúzós volt és fülbemászó, érezni lehetett, hogy tart egyfajta katarzis irányába. Pár perc múlva oda is ért és egy óriási gitárszólóban öltött hangalakot, mire Bugs a közönségre vetette magát. Az őrök kissé nyugtalankodtak, hogy nehogy szem elől tévesszék. Majd amikor a publikum letette Bugsot a pogózónában, és eltűnt szemük elől, főnökük idegesen intett, hogy kapják el. Elég a színjátékból! A két elefánt könnyedén tört utat magának. Mózesként nyitották szét a tömeget maguk előtt de mire középre értek, nem látták sehol Bugsot. Viszont hirtelen feltűnt az alakja az egyik kijáratnál, úgyhogy nagy lendülettel a nyomába eredtek.

                A folyosó csak a személyzetnek volt fenntartva, így üresen kongott miközben futott a gorillák elől. Egyik ajtóból a másikba toppant be, miközben üldözői egyre közelebb értek. Végre kiért a szabad ég alá, amikor megbotlott és orra esett. A kalapja és a szemüvege is a porban landolt. Mire felkelt, már a vállára nehezedett a betonujjak sokasága. Az egyik izomember erővel felemelte és megfordította

Az első gondolatai igen csúnyán hangoznának papíron. A második volt az a felismerés, hogy már látta ezt a srácot, de biztos nem őt vallatták, valahol máshonnan ismerős. Talán az öltözőben volt ott. Miközben ezen a dolgon voltak kiakadva egy autó indult el nagy lendülettel a parkolóból. A főnökük volt az, vették észre, amikor látták a kocsi lámpáit eltűnni. Még egy fura történés az este alatt, túl sok ez. Annyira elmerültek a gondolataikban, hogy a srác kitépte magát lapátkezeikből és elrohant. Nem futottak utána, minek? Kedvük se sok volt, értelme sem. Zavartan bandukoltak vissza a bárba.

A zenekar épp elpakolni próbált, de a rajongók annyi kérdéssel bombázták őket, hogy inkább feladták és meghívatták magukat egy sörre. Úgy könnyebben megy a beszéd. A főnök sehol, Bugs sehol. Egyre gondolt a két őr, amikor az a kép volt a fejükben, hogy valahol elvannak egymással. Valószínűleg már holtan fekszik a főnök csomagtartójában. Bár nem voltak biztosak benne, hogy tényleg meg kellett volna ölni. Lehet, hogy csak ijesztgetni akarta a fejes. Nem az első eset lenne. Ideje hazamenni. Előtte még elmentek az illemhelyre.

                Miközben a piszoár fölött épp azt tették, amit szinte csak ott illik, az egyik a gondolattól vezérelve, szabad kezével tárcsázta munkaadójukat. Biztos, ami biztos. – Kicsöng! – mondta boldogan – Hallom! - fordult hátra a másik, dolga befejeztével. Aztán megdermedt.

A csörgést hallotta. Az egyik WC-fülkéből. Laza mozdulattal feltépte az ajtót, és azt a látványt, ami a szemei elé tárult, enyhén szólva megdöbbentette. Látta párszor legmerészebb álmaiban, de élőben még soha. A főnök ott ült megkötözve, szája betömve, és a ruhái is valahogy nem a megszokottak voltak. Az énekes göncei lógtak rajta. A kabin falán egy felirattal: „Hátha így felizgul az asszony”. Az őr megbénulva állt. A másik kicsit hamarabb kapcsolt és kivette a tulaj szájából, amit beletömtek (feltehetően egy zokni volt). A maffiavezér idegesen vett egy nagy levegőt, majd céklavörös fejjel rázendített. De úgy, hogy zengett a bár minden fala: - Hogy az a jó büdös k…

                Bugs elégedetten hajtott az éjszakában. Bár kicsi volt rá az öltöny, de a koncerten összeizzadta a saját hacukáját és hát mégsem akart büdösen új életet kezdeni. Nem volt szomorú, nem volt benne kétely. Már nagyon unta ezt a várost, megrekedt egy középkategóriás helyi rocksztár szerepben és nem fejlődött sehova. Egy gombnyomással lehajtotta a kabrió tetejét és élvezte az éjszakai szelet. Ha eddig nem akarta megölni a maffia, most már biztos. Ez elégedettséggel töltötte el. Eszébe jutott, hogy ha még most visszafordul, lesz annyi ideje, hogy újra megdugja üldözője feleségét. Ott úgysem keresnék és ez jó poén lenne -gondolta- majd farolt egy nagyot.

Három óra múlva épp a három órája húzott fékcsíkján hajtott át, és – már ha ez lehetséges – még elégedettebb volt, mint száznyolcvan perce. Így volt kerek a történet – ismerte be, majd maximumra tolta a rádiót („The only card I need is, the Ace Of Spades, the Ace Of Spades…”) és üvöltött, majd hirtelen rádöbbent, hogy ma meg is hallhatott volna.

De aztán rájött, hogy az nem az ő stílusa.

Elkon, 2010

to be continued…

 Mindig is írni akartam egy regényt, de egyfelől nagyon lusta vagyok hozzá, amit kellő mértékben szégyellek ahhoz, hogy lesüssem a szemem, de nem eléggé, hogy tegyek ellene. Sebaj, arra gondoltam, hogy most már csak azért is elkezdem. Másfelől-höz nem tudom mit akartam írni.

Nem azt mondom, hogy most megváltom a világot (azt majd egy másik alkalommal), de gyakorlásnak, próbálkozásnak, csiszolódásnak remek móka lesz.

Szóval majd mindig bepostolom az éppen soron következő fejezetet, és így részletekben majd jobban haladok, remélhetőleg. Lehet majd véleményezni, szapulni, kritizálni (sőt kérem szépen). Végtére is azért tartom ezt a blogot, hogy fejlődjek, lehetőleg jó irányba.

Nem azt mondom, hogy mostantól minden bejegyzés erről fog szólni, csak azt hogy erről is. Megér egy próbát. Még a hétvégén jön a bevezetés.

Aztán lehet, hogy lusta leszek, ki tudja.

A halhatatlanságra még sajnos nem jöttem rá, de dolgozom az ügyön. Nem mondom, hogy lehetetlen, mert szeretem a kihívásokat, de egyelőre maradjunk ennél. Szóval a maximum, amit elvárhatunk a hosszú élet. De sajnos a mai világban (és semelyik régebbiben sem) ez sem biztosított. Itt a megoldás.

Először is keresnünk kell egy embert/gépet/boszit, akit megkérünk, hogy jósolja meg mikor fogunk meghalni. Bumm, máris hosszú életünk lesz. Miért?

Tegyük fel azt jósolja, hogy elüt egy busz 23 év múlva. Ezt nem jósolhatja, mert mihelyt kimondja már nem igaz, mivel utak közelébe sem megyünk majd akkortájt. Szóval nem jövendölheti, hogy úgy halunk meg, mert nem. Érdekes paradoxon ez. Ha megmondják mikor és hol, akkor nem lesz igaz, és akkor már nem mondhatják, ha viszont nem mondják, akkor mégis ott vár a kaszás. Tekintsünk el az ilyen végtelenített helyzetektől (jogos a kérdés, hogy akkor mi értelme eme írásnak?). De megpróbálom nem hallani ezt a kérdést.

A lényeg, hogy emiatt egy olyan halált fog mondani, amit már sehogy sem tudunk megállítani, így a paradoxon sem áll fent, és ha csak nem egy meteor pusztítja el a földet, akkor valami végelgyengülés féle lesz.

Nincs más dolgunk, mint bemenni egy (nem kókler) jóshoz és megkérni, hogy legyen szíves megmondani mikor és miért fogunk meghalni. Neki meg ugye muszáj lesz egy távoli és megakadályozhatatlan dolgot mondani, különben kókler.

Ja, hogy mind az. Itt a hiba az elméletben.

Persze ha lenne igazi jós, akkor egy ilyen kérdés mint , hogy mikor és hogy fogunk meghalni, olyan paradoxont idézne elő, amitől felrobbanna. Vagy a jós, vagy a világmindenség.

Egyikkel sem vagyunk előrébb.

 A dob még mindig pereg, azóta is.

De lehet, hamarosan elkészül a várva várt. Addig is felélesztem ezt az oldalt, egy régi, ám annál rosszabb dologgal. Mivel a vers buzis dolog, gondoltam akkor legyen az. Aztán többet nem élek a múltból.

Promo

-a porbariadó-

Emberek milliói

Szemfedővel kötve

Nem éreznek, fejük felett

Zsarnokaik ökle.

Ülnek, sírnak, siránkoznak

Teszik, amit tesznek

Arcukon mosoly honol

De lelkük szeme nedves.

Hirtelen megnyílik

Az ég és a pokol

Számadásra sorban állni

Zengik kürt-torokból.

Pánik tombol minden szívben

De a bíró kegyes

Ad még egy napot

Hogy ember lehess.

Felállnak az elnyomottak

Láncukat letépve

Hunyorgó szemmel

A napfénybe lépve.

Felállnak a gazdagok

És vagyonukat osztják

Azoknak, kikre eddig

Szemetüket szórták.

Felállnak a gyilkosok

S már a templomba futva

Minden ajak halkan

A miatyánkat súgja.

Felállott a pap

És felállott a pápa

Bárcsak többször használá

Mi lent már sokszor álla.

Feláll az értelmiségi

És sóhajt egy nagyot

Legalább az életéből

Élt volna pár napot.

Feláll a politikus

S bocsánatot kér

Hogy hazug szája lévén

Mi pénzünkből él.

Feláll a yuppie

És zokogva bánja

Hogy nincsen otthon feleség

Ki főztjével várja.

Feláll a magányos

S körülnéz a dombján

Vákuumot éreztet

Lelkében az orkán.

Feláll a szerencsétlen

Ki beváltotta lelkét

Majd a rulettasztalnál

Az egészet elnyerték.

Feláll a lúzer

Most tényleg megmutatja

Győzni fog, mert győzni kell

Ha tényleg úgy akarja.

Feláll az éhező

Hogy jóllakjon végre

Csontos kezét, felénk nyújtja

Életet remélve.

Feláll a kurva

Új életet kezdve

Kolostorba vonulva

Nincs még minden veszve.

Feláll az áldozat

Letörli a vérét

Gyilkosára tőrt szegezve

Követeli bérét.

Feláll a vadász

Trófeáit nézve

Trófea lesz ő is

A pokolban elégve.

Feláll a lusta

S tenni próbál ugyan

Két mozdulat után

Összeesik holtan.

Feláll az álmodozó

S boldogságot tettet

De visszaül a helyére

Mert álma jobban tetszett.

Feláll a megrontó

De lelke lánca húzza

Önmagát taszítja

Feneketlen kútba.

Feláll a világsztár

Kinek élete színjáték

Átírná az utolsó sort

Hogy heppienddé váljék.

Feláll az író

Most lenne miről írni

De nincs már kinek, nincsen miért

S a helyzet kezd el sírni.

Feláll a munkás

Ki robotként él

Vasmarkába aranyat,

Megnyugvást kér.

Feláll a tudós

Bánja már a múltat

Egy kérdésre válaszolt

De talált ezer újat.

Feláll a bulizó

Egyszer élünk – mondja

De ő sem hiszi el

Hogy tényleg így akarja.

Feláll az iszákos

De a világ tovább forog

Ő menekült ide,

De elszakadt a horog.

Feláll az anya

S átöleli fiát

Akire még most is

Minden áron vigyáz.

Feláll a gyermek

Könnybe lábadt szemmel

Ez lenne a világ?

Mert neki akkor nem kell.

Feláll a barát

Vidám szemmel rád néz

Újabb dolog ezer közül

Mit vele együtt átélsz.

Feláll a szerelmes

S csókra csók a válasz

Nem lesz az a kárhozat

Mi két emberré választ.

Feláll az ember

S minden bűnét érzi

"Bűn nélkül, hogy élhetnénk?"

Egyre csak ezt kérdi.

A kürtök elhallgatnak

Az ég újra zárva

Próbariadó volt csupán

Az ember újra árva.

Értetlenül néznek

Egy darabig az égre

De egy pillanat s megértik

Félelmüknek vége.

A láncok újra sírnak

A gazdag visszaveszi pénzét

A politikus újra csal

Majd gyilkos veszi vérét.

A bulis újra ropja

A részeg fröccsét várja

A vadász újra áldozat

Hokizik a pápa.

Minden régi, nincsen új

Tűző napunk alatt

Torkon akad kárhozattól

Promo-sütifalat.

Minden ember visszaül

De egy feláll újra

Hárfán játszó keze

Reátéved egy húrra.

Szomorú dalt énekel

Fekete jövőt benne

Ahol a bűnös bűnös

Akármi mértéke.

Az égre nézve belezendít

Az utolsó dalba

Legvégét hangosan

Imígyen ordítja:

"Ha kell bűnösként is

Itt halok meg én

De ki vagy hogy megmond

Hogy ki vagyok én?"

Elkon, 2007

Nézzük, hogy lenne menő meghalni.

10. Atombombás

Nem menő annyira, mert nem sokat észlelnénk abból, hogy kikristályosodunk az aluljáró lépcsőjére, de még így is ez a legvalószínűbb.

9. Elektromos

A sok be nem fizetett számla miatt leáll az elektromosság világszerte. Ez lassú halál lenne és alattomos. Minél inkább el van valaki szokva a természettől, annál kevesebb a túlélési esélye. Ideig-óráig buli lenne. Majd szép lassan rájönnénk, hogy ez nem átmeneti. Nincs telefon, internet, fény. Nincs összeköttetés az emberek közt, összeomlanának a rendszerek. Káosz, fosztogatás, bár mindhiába. Élelemhiány, ellátás híján. Reinstall. Tiszta lap. Helyre álló értékrend.

8. Hurrikános

Először csak egyre erősödne a szél, majd kalandosból halálossá fordulna át, forgószelek százai a horizonton, nincs olyan akinek ne szállna inába bátorsága. Nem lenne hova menekülni, nem lehet menekülni. Villámcsapások mindenfele, zuhogó eső. Ház nem marad éppen. Ember nem maradna ateistán. A kevés túlélőnek nem maradna semmi. Csak romok, egy hajdani törékeny civilizáció romjai.

7. Földönkívülis

Vagy csak nem tetszene nekik a képünk, vagy olyan modernek, hogy egyik ráérő egyedjük játszva kiírt minket, csak mert unatkozik, mindegy. Mert igazából nem lenne mit tenni. Nevetnének rakétáinkon, nevetnének azon, hogy futkároszunk. De mindenesetre hirtelen jönne. Plusz pont, ha nagy űrhajókkal jönnek, hogy megfélemlítsenek és nézzünk nagyokat. Még jobb, ha a vogonok törlik el földünk, mert bekötőutat építenek. Az még mókás is. Egy pár másodpercig mindenképp.

6. Árvizes

De nem akármilyen. Olyan, ami jön a horizont felöl. Nagyon magas és látványos, ahogy megy a felhőkarcolók között és elvisz mindent, ami az útjába kerül. Ha időben kapcsolnánk még felfuthatnánk a panel tetejére hátha odáig nem ér fel. Előle futni reménytelen. De mindenképp izgalmas lenne.

5. Háborús

Lehet egyenrangú harc valamilyen idegen fajjal, akik katonákat küldenek ide. Minden ember kezébe fegyvert nyomnánk, harcolj. Persze itt nincs SAVE és nem tölt újra ha meghalsz, szóval az első halott ember látványa után összepisilnénk magunkat, viszont ha valaki hősnek született, most megmutathatja. Az is lehet, hogy gonosz emberek gonosz országból eljönnek gonoszkodni. Mi védenénk a panelt, de ők egyre feljebb szorítanának. Nincs más mint egy utolsó kirohanás a hősi halálba. Később talán film is készül róla. Persze csak ha lesz, aki elkészítse.

4. Meteoros

Bár a dinoszauruszok már levédték, sajnos előfordulhat, hogy mi is így járunk. Egy egész meteorraj a horizonton nagyon szép látvány és egy különösen nagy a közelben méginkább. A por, füst és hamu, ami utána száguldana felénk inkább rémísztő. Majd hirtelen halál. Az már érdekesebb, hogy ha ezt egy héttel előre bejelentik, milyen lenne a világ utolsó hete. Ki hogy reagálna. De ez egy másik történet.

3. Széteső Földes

Földrengés lenne, de az nem elég félelmetes, úgyhogy szétnyílna a föld és látszana a láva és egyre inkább rázkódna. Ilyenkor nem tudsz hova menekülni, hacsak nincsenek szárnyaid. A hatás kedvéért a láva közül kimászhatnak különböző alvilági lények is. Szigorúan szarvval.

2. Zombi vírusos

Vagy mutálódik egy, vagy kifejlesztik. De a vírus hatására az emberek zombikká változnának. Nincs más hátra mint felvenni velük a harcot. Lennének itt hősök, fordulatok, robbanások, drámák. Filmen kissé unjuk már. Élőben nem lenne erre időnk. Buli az élet.

1. Óriás pókos

Állsz a buszmegállóban. Hirtelen egy panel vastagságú szőrös pókláb tűnik fel a semmiből. Felnézel, de akkora, hogy a tetejét nem is látod. Eltakarják a felhők. Majd amikor ez elhaladt. Kissebb de még így is akkor példányok jönnek, hogy lazán elsétáljanak feletted. A gond ott kezdődik amikor már autó méretűek, akkor indul a harc. Miközben azon küzdessz, hogy egy konyhakést vágj fejtorába (ne kérdezd honnan van) látod, hogy társad ellepték a pár centis kispókok, de annyi hogy nem látszik. Városokban különösen nagy lenne a káosz. Menekülsz, majd látsz magad előtt egy gödröt, nem látod mi lehet benne, majd amikor odaérsz kiderül, hogy víz helyett nyüzsögnek benne a kis pókok. Beleseni káros az egészségre. Az eget ellephetik az óriás rovarok, ha úgy tetszik. Kevesebb mennyiség esetén, amikor van esély túlélni, a harc különösen izgalmas lenne. Jeah.

Ez mind szép és jó. De sajnos egyelőre be kell érnünk az amerika film- és játék változatokkal. De azok már nem pumpálnak annyi adrenalint, mint régen. Szóval ha szerencsénk van az egyik hátha bejön.

Mivel meghalni csak menőn érdemes.

 nagy, hatalmas dolgok vannak készülőben

lélegzetvisszafojtás indul

Halkan öszintének lenni elvárás.

Hangosan bunkóság.

 Minap lifteztem és megjelent egy bazinagy pók a falon. Nem tudtam hova menekülni, de szerencsére túléltem. Öt perc múlva a buszmegállóban egy ugyanakkora nyolclábú rovar mászkált körülöttem. A márkájuk is egyezett. Néhány hete megöltem pár hangyát, mert elkezdtek beköltözni.

Véletlen legyinthetnék, de véletlenek nincsenek. Figyelnek. Tudom.

Valami készül...

 Sokan nem tudják használni az a zseniális dolgot amit emailnek nevezünk. Ingyen küldhetünk személyes üzenetet bárkinek, haláli találmány. Ellenben az iwiw üzenőfalát profi módon alkalmazza bárki.

Mégis az az érzésem, hogy eme két szolgáltatás funkcióját a legtöbben keverik.

 Ásított a buszsofőr, miközben becsukta az ajtót és továbbindult. Újabb megálló. Még tizenkettő van hátra. Jaj, újabb ásítás.

Napszemüveg. Borotva. Alsógatya.

Elmerengve felnéz a plafonra. Próbál előre gondolkodni. De tudja, hogy a terv sosem fog egyezni a megvalósítással. Erre még nem volt példa a történelemben. A sajátjában legalábbis biztos.

Óvszer. Póló. Tusürdő.

Melózni fog. Sokat. De sebaj, tudja hogy legalább így költhet tök felesleges dolgokra nyáron, hogy már július közepén üres zsebekkel álljon a pályaudvaron közepén. Arca enyhén megfűszerezve borostával a teljes hatás kedvéért.

Könyv. Kártya. Fürdőgatya.

Fel kell készülni bármilyen eshetőségre. Nem szeret sok cuccot magával cipelni, úgyhogy mindenből keveset, és minél tömörebben.

Porleves. Fogkefe. Kopott baseballsapka.

Lassan megtelik a hátizsák. Becsukni legalább annyi szenvedés, mint majd cipelni a főúton feltartott hüvelykujjal. Annyira tömve van, hogy emberünk tart tőle, hogy bármikor szétrobbanhat. Elégedetten mosolyog, kész a last-minute pack. A sarokba rakja, majd elhagyja a szobát. A nyár bármikor elindulhat, és fel kell készülni.

Mert ki tudja hol áll meg...

Kocsis Attila 1936 január 12-én született meg.

Kellemes gyermekkora volt. Sok barát, sok játék, sok nevetés. Gondtalanul és boldogan teltek az évek. Kezdett kamaszodni, és ahogy kell, ezzel együtt lázadozott is. Minden ellen. Tele volt értékrendekkel. Mindből egy kicsivel. Tele volt kérdésekkel, energiával, életcéllal. Tudta mit akar, és harcolt érte. De az élet nem ilyen egyszerű. Végül mégis kikötött valami másodrangú egyetemen. Jól érezte magát, bár amit tanult nem igazán érdekelte. Elvégezte, elkezdett dolgozni. Kezdetben lelkes volt, majd egyre kevésbé, és az addig lobogó tűz parázzsá változott, majd kihunyt.

Kocsis Attila  1961-ben halt meg.

Onnantól kezdve megszokta az életét. Újra és újra és újra és újra. Ez volt a lényeg. A mosolyai sem sugároztak többé annyira, mint régen. Szerzett egy feleségett, csinált két gyereket, mert így kell. Dolgozott. Dolgozott. Pihent. Lassan megöregedett. Szemei folyton fáradtak és szomorúak voltak. Meghalt a felesége. Egyedül volt. Az unokái is egyre ritkábban látogatták. Egy napon kórházba került és nem sokkal később beszívta az utolsó adag levegőjét. Majd leállt a szíve.

Kocsis Attila 2012-ben pusztult el.

Temetésén sokan voltak. A fiai évenként akár többször is kijártak a sírjához. Aztán ez úgy ritkult, ahogy sűrűsödött a gyom a sírján. Hosszú szünet után egy unokája látogatta meg kőszikláját gyerekeivel, hogy megmutassa az elődöt, mármint a jelölőkövét. Egyre kevesebben emlékeztek rá. Lassan tíz év telt el és nem volt senki nyughelye közelében. Felszántották, kellett a hely a többi halottnak. Egyik ükunokájának a kislánya még emlékezett rá, mert látta egy képen, ami azóta elveszett a bitek tengerében. Élt benne valami halvány kép Kocsis Attiláról, de olyan halvány volt, hogy elillant egyszer amikor beverte a fejét egy antigravitációs autó ajtójába. Bumm.

Kocsis Attila 2152-ben szűnt meg létezni.

Tegnap még minden olyan szép volt. Holnap majd minden olyan szép lesz.

Így gondolta, sőt hitte, hogy ez igaz.

Felkelt, evett, létezett. A falak omladoztak körülötte. Fáradtan itta meg a kávéját, miközben bömbölt a petőfi rádió. Ásított egyet. Majd mégegyet. És egy utolsó.

Elindult a munkába, ott volt. Létezetett. Nyomta a billentyűt. Egy gép volt. Hazament. Fáradt volt, mert ma is széllel szemben ment végig. Tudta, hogy rossz úton halad, sőt azt is sejtette mit kéne csinálnia, de nem tette. Fáradtságból, lustaságból, félelemből. Mindegy is. Lassan kezdi megszokni, hogy széllel szemben mindig szembehugyozza önmagát. Már nem zavarta. Megszokta. Mindenki ezt csinálja. Tévézett, ásított, elaludt.

Tegnap még minden olyan szép volt. Holnap majd minden olyan szép lesz. Csakhogy ő a mában él...

 A tudás hatalom.

A hatalom tudás?

Adott egy lány.

Felkel. Tegnap buli volt. A ruhája még most is csillog, a dezodor sem hagyta cserben. Nem feküdt le senkivel. Kérette magát, ahogy kell. Már este hazament a buliból, így hivatkozhatott az utolsó buszra. A gépe tömve képekkel. Mindenkivel csinált közös fotót. Ivott alkoholt, de túl keveset ahhoz hogy berúgjon vagy akár kicsit is becsiccsentsen. Pont annyit, hogy csak a pénze menjen el rá feleslegesen (min. 1500Ft/ koktél).

Reggel felkel megreggelizik. De alig bír magával, rohan is fel a szobájába feltölteni a képeket a gépre. Onnan pedig szpécre, vivre, vipre, búkra. Közben msnezik a barátnőivel. A többiek is feltöltik a műalkotásokat. Ugyanolyan semmitmondó és unalmas mind. Üres vigyorok. Üres fejek.

Mindenki illedelmesen kommentálja a másikét (nagy buleeee volt :DXD:DDDDD) és kiírja ugyanezt viv üzenőfalra. Majd vár. Otthon ül. Unja magát. Unja az életét. Este buli megint. Órákig készülődik. Feltölti a gépét. Elindul. Ő partyarc.

Adott egy srác.

Felkel. Ruhája már nem csillog, mert az árok, ahol elaludt elég sáros volt. Nem sokra emlékszik, de arra igen, hogy nem volt rossz. Este újabb buli. Gondolkozik hazaugorjon e előtte.

Legalább a boxerét átvehetné.

Éltető levegőért kiáltunk. Felizzik az öreg fa, mert tudja, hogy az utolsókat rúgja. Fejezze be méltóságosan. A gyümölcsök ordítva égnek el, kiadva magukból lelkük zamatát. Majd zuhannak, és zuhannak. Le a végtelenbe. A pokolban tisztítóvíz várja őket és lelkük minden bűnét feloldozza.

Így már szabad az út a mennybe. Fel, fel, fel. 

Felfele indulnak el. De az ember önző. Neki minden kell. Így magába szívja a tiszta nedűt. Hátha az ő lelkét is megtisztitja.

De nem. Kifújja. Semmi. Majd a következő, reméli és ismét beleszív.

Felizzik az öreg fa...

Miért mondjuk hogy egészségedre, hogyha valaki teleturházza a levegőt?

Erre neki még meg is kell köszönnie, hogy azt mondtuk: "én észrevettem hogy itt gusztustalankodsz és mégis udvarias vagyok".

A nincs mit-et ezek után akasztással kéne jutalmazni. 

 Ha rendelsz egy pizzát és a pizzafutár halálos balesetet szenved út közben, akkor felhívnak-e hogy nem kapod meg?

És ha felhívnak akkor részvétet kell nyílvánítani vagy rendelni újra, hátha más kihozza?

És bűntudatod lesz, hogy miattad halt meg? Illik elmenni a temetésére?

Az élet tele van nagy kérdésekkel.

Uuu, bazmeg. Már megint. A kurva életbe.

Ilyen és hasonló halandó gondolatok áramlottak az agyába, ahogy kinyitotta a szemét. Fájt a feje. Illetve, ő biztosan másképp fogalmazott volna, de lényege ugyanez. Ahogy kikászálódott az ágyból, a koponyája úgy hasogatta, hogy majdnem visszaájult az ágyba. Még nem látott teljesen élesen, és szédült is, ahogy észrevette. Sosem tudta, hogy akkor most ilyenkor másnapos-e, vagy még mindig részeg. Kihúzta a függönyt, miáltal a nap sugarai késként hatoltak a retinájába. Elfordította a fejét és körülnézett. A szobában rajta kívül egy csaj volt és némileg ruhamentesen szunyókált. Bár mintha a fényre beindult volna nála is némi kelési inger, de elhalt, mielőtt kinyitotta volna a szemét. A sarokban ott gubbasztott még egy srác, akit még sosem látott. Ülve aludt a saját hányása körül.

Semmisem volt a helyén. Értelmetlenül nagy rendetlenség uralta a teret, és ijesztően sok üres piásüveg mindenfele. Az ágy mellett egy használt óvszer. Aha, szóval akkor tegnap megdugta ezt a csajt. Elmosolyodott. Nem emlékszik sokra, de biztosan jobban nézett ki még az este.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejében, miközben kibattyogott a háborús övezetekre emlékeztető nappaliban. Csak hullák helyett élő emberek feküdtek a szélrózsa minden irányában. 

Kezében egy kiflivel és egy ásványvízzel, arcán napszemüveggel ült a busz leghátsó ülésén. Külső szemlélőnek fel sem tűnne, milyen fáradt és másnapos. De ő, mint belső szemlélő tudta, hogy ez még egész átkozott vasárnap így lesz. Nagyon unta, de már nem sokáig lesz ez. Félelemmel a szívében és fáradtsággal a testében rakta fülére az mp3 lejátszóját és indította el a Pál Utcai Fiúk, jó reggeltjét, abban a reményben, hogy olyan lesz. Nem lett. 

Hazaért. A lakás, bár mellőzte az emberi jelenlétet, ugyanolyan rendetlen volt, mint a házibuli színhelye. Csak így csendesen, a szuszogások nélkül valahogy sokkal lehangolóbban festett. Két újabb levél érkezett, valószínűleg még pénteken. Mindkettő egy utolsó felszólítás volt, a számla befizetésére. Mosolyogva dobta el őket a szoba közepére, hogy végleg eltűnjenek a sörösüvegek és a mosatlanok labirintusában. Elővette bőröndjét, nézelődött, keresgélt hasznos holmik után a házban. Egy-két óra alatt megtömte a táskát ruhákkal, kajával és fürdőszobai dolgokkal. A hátitáskájába értékesebb dolgok kerültek, övtáskájába meg iratok, pénztárca és egy jegy. Alighogy zsebre vágta telefonját, rögtön csörögni kezdett az Enter Sadman dallamára. Ráérősen és rengeteg fura grimasz közepette vette fel. 

Egy kocsmában ült. Kezében egy üveg jéghideg kóla, arcán a borosta, szájában egy izzó cigi, szemében a fáradtság jelezte, hogy másnap van. Szembe ült vele egy hasonló korú fiatalember, aki sokkal jobban festett. Épp befejezte a mondatát.

- …akkor jó, hogy nem mentem el. Majd jövő héten. Na, de miért is szóltál már hónapokkal ezelőtt, hogy ma délben találkoznunk kell? Rohadtul furdal a kíváncsiság már és basztál elmondani. Gondolom most kiderül. – fejezte be és egy oda nem illő fintort vágott.

- Nem tudom hol kezdjem – kezdte el első mondatát a nap folyamán – tudod régóta gyűjtöm a pénzt és most összejött annyi, hogy…hogy.

- Hogy mi? – vágta rá türelmetlenül egy szem hallgatósága

- Várj – sóhajtott egy nagyot és kortyolt egyet italából – te ismersz már gyerekkorunk óta, nem seggnyalás, ha azt mondom, te vagy a legjobb barátom.

Amaz közbe akart szólni valami trágárt, hogy leplezze zavarát, de érezvén a helyzet komolyságát, csak biccentett egyet.

- …szóval tudsz rólam mindet. Mi akartam lenni? Mi volt a vágyam?

- Őőő, hogy elismert cukrász leszel.

- És mi vagyok?

- Felszolgáló egy rohadt jó kocsmában.

- Nem ez a lényeg! – csattant fel – Az vagyok, aki akartam lenni? Nem. És egyre távolabb vagyok tőle. A barátaim, az állítólagos barátaim. Nem érzem, hogy megfelelnének a barátság kritériumainak. Valahogy az egész életem egy elbaszott vicc.

- Nyugi van – próbálta lecsillapítani miközben olyan pillantásokat vetett rá, mint valami dühöngő elmebetegre. – De hát sosem mutattad…meg…most akkor mi a faszt akarsz ezzel mondani? Kezd újra az életed, segítek…vagy nem tudom.

Most rá vetültek lesajnáló pillantások. Majd egy jóságos anya arckifejezését vette fel és így szólt:

- Nem segíthetsz, nem kell, nem tudsz. Csak azt szeretném, hogy tudd, te fogsz hiányozni a legjobban. Ha bárki keresne szólj, hogy hívott a term…a természetem. – fejezte be és a végére csatolt egy mosolyt is.

Ezt követően mindketten meredtek ki a fejükből, mintha elfelejtették volna, hol vannak és, hogy kerültek oda. Majd megtört a csend és még vagy órákat beszélgettek. 

A buszon ülve sokadszor is átgondolta, hogy tényleg ezt akarja-e. Most is félt, jobban, mint valaha. De erősnek kell lennie. Eszébe jutott az összes ismerőse, barátja, családtagja. A régi sztorik, a nagy nevetések, a szerelmek. Könnyezni kezdett, amitől hirtelen nagyon zavarba jött, bár nem látta senki.

A reptér bejárata előtt megállt. Mintha betonból lettek volna lábai. Nem tudott megmozdulni. Túl sok minden emlékeztette a múltra. Túl sok. Lerakta maga mellé a bőröndjét. Ahogy az alja a földhöz ért, úgy tört darabokra benne valami. Újra sírni kezdett, de már nem érdekelte ki látja. Levette a hátitáskáját és ledobta a földre. Úgy érezte megszűnik létezni. Most már patakokban folyt a könnye. Vett egy nagy levegőt, megtörölte a szemét és elindult, otthagyva mindent, ami súly volt rajta. A következő kukában pár taknyos zsebkendő mellett a telefonja is landolt. 

A hozzátartozói értetlenül álltak az eset előtt. Néhányan megrendültek, néhányan önzőnek gondolták, néhányan sajnálták, néhányan halottnak vélték.

De egy ember irigyelte és csodálta. Aki megértette, hogy sosem lenne késő újrakezdeni, csak ez a sablon kidolgozatlan még.

És az is marad. 

 Mit is csinál egy átlag blogoló? Jó lenne tudni, ha már blogoló lettem.

Egy átlag blogozó úgy viselkedik és úgy ír, és legfőképpen olyat, mintha ő nem lenne átlagos. Mert minden blogoló azért indít blogot, mert azt hiszi érdekes. Hogy másokat érdekelnek a faszságai. Persze általában ez a veszély nem áll fennt, úgyhogy hamar feladja, hogy ő most zseniális lesz és abbahagyja. Visszatér a tescoba árut feltölteni, vagy visszagörnyed a könyve fölé, annak legalább van értelme.

Pedig nincs. De jó abban a hitben élni, hogy van olyan, ami nincs.

Úgyhogy megpróbálok én nem úgy tenni mintha egyedi lennék. Hétköznapi dolgokról írok, ami senkit sem érdekel. Nézzük.

Ma nem volt rossz napom, bár kevesebbet tanultam, mint terveztem. De többet mint szoktam. Kicsit kosaraztam, most meg éhes vagyok.

Úgyhogy sütök szallonát.

Na, megy ez.

Mivel a blogolás lassan kimegy a divatból, úgy gondolom még gyorsan meg kell lovagolnom az utolsó hullámját.

Elején menő volt. Közepén tré. Most már szánalmas. Itt az én időm.

Nem mondom, hogy ráébresztelek majd nagy igazságokra.

De így lesz.

Nem mondom, hogy én megmondom mi a tuti.

De így lesz.

Nem mondom, hogy nem mondom.

De mondom.